Érdekes eredménnyel zárultak a tajvani választások. Az elnöki székbe egy olyan jelölt került, akinek pártja – óvatos retorikával, de határozottan – az országnak Kínától való függetlenedését szeretné. A törvényhozásban azonban a Kína-párti Kuomintang és az ahhoz közel álló, Kínával szorosabb kapcsolatot ápolni kívánó politikai erők kerültek együttesen többségbe. Tehát egyfajta politikai patthelyzet alakult ki a tajvani belpolitikában, a választók az eredmények szerint nem adtak világos válaszokat szándékaikról vagy reményeikről a sziget jövőjét illetően.
Tajvan jövője Arizonában?
Nem mintha Tajvan jövőjét a tajvaniak döntenék el, igazából ez a jövő eldőlt már akkor, amikor az Egyesült Államok arra kényszerítette a tajvani csipgyártó óriást, a TSMC-t, hogy kezdje el egy chipgyár építését Amerikában, pontosabban Arizonában, azzal a nem titkolt céllal, hogy a félvezetőgyártást áthelyezzék az Egyesült Államokba. Tajvan ugyanis egy félkopár sziget a tajvani szorosban, aminek a katonai stratégiai helyzetén kívül egyetlen reális értéke van az egész világ számára: az a tény, hogy a félvezetők (chipek) piacát teljességgel dominálja.
Itt készül ugyanis a világon felhasznált félvezetők jelentős százaléka, és ebben az országban áll a félvezetőkkel kapcsolatos technológia a legmagasabb szinten, annak ellenére, hogy Kína és Dél-Korea igyekeznek lépést tartani. Kína például azzal, hogy időnként egész dél-koreai tudóscsapatokat nyúl le, legutóbb a Samsungtól. Ennek ellenére az amerikai fejlesztésű csúcstechnológiában Tajvan még mindig élen jár. Ha tehát a napokban Tajvanon háború törne ki, és leállna a félvezetőgyártás, akkor egy ideig mindenki elfelejthetné a digitális eszközök vásárlását, az ellátási láncok ugyanis összeomolnának, és a ritkábban piacra jutó eszközök brutálisan megdrágulnának.
Az arizonai gyár építése tehát világos amerikai üzenet Tajvan felé, hogy számukra a szigetország a félvezetők gyártása miatt fontos, és megpróbálják a gyártást mielőbb az Egyesült Államokba áthelyezni (vagyis inkább hazavinni, hiszen a technológia amerikai fejlesztésű).
Úgyhogy az arizonai hatalmas létesítmény építése elkezdődött és elég jól is haladnak, bár a tajvani cégóriás olyan problémákkal találta szembe magát az Egyesült Államokban, amit Tajvanon nem tapasztaltak. Vagy az amerikai munkásokkal és a szakszervezeteikkel voltak gondok, mert kevesellték a fizetést és sokallták a munkaidőt és a munkát, vagy a cég nem talált képzett munkaerőt, de Tajvanról nem tudtak megfelelő mennyiségű munkást hozni az amerikai törvények miatt. Így egyelőre késik a gyár beindítása, annak a hatalmas összegnek az ellenére, amit az Egyesült Államok e célból befektetett. A késések és állandó udvarias magyarázkodások mögött a tajvaniak részéről mindenesetre felsejlik az a gondolat, hogy ők igazából nem sietnek a gyár elindításával, tekintettel arra, hogy a tajvani chipgyártás lényegében a tajvani nemzetbiztonság egyedüli alapja, az egyetlen lap, amire Tajvan mindent feltett.
A félvezetőipar csúcsra járatása
Nem csoda tehát, hogy a tajvani politika a lehető legnagyobb mértékben támogatja mindenféle módokon a chipgyártást, mind pénzügyi kedvezmények terén, mind a megfelelő infrastruktúra biztosításával, mind a tajvani oktatásnak a chipgyártás technológiájához való szinte teljes hozzáigazításával. Nincs olyan ország még Kelet-Ázsiában sem Tajvanon kívül, ahol már a középiskolákban a chipgyártással kapcsolatos magas szintű technológiai tudásversenyeket szerveznek, az ország iskolái és egyetemei ontják a magasan képzett, nagyon specifikus és nagyon precíz tudással rendelkező embereket. Itt meg kell állnunk egy pillanatra és beszélnünk kell arról, hogy mi a különbség az arizonai átlagember munkamorálja és egy kelet-ázsiai, konfuciánus alapokra helyezkedő társadalomban felnőtt munkamorálja között.
A tajvani chipgyártást megfogni, felemelni és Amerikába áttelepíteni szép és jó gondolat, de ne feledjük, hogy a gyártósorokat a kapitalista gyártulajdonosok nem véletlenül vitték át Kelet-Ázsiába, hanem azért, mert ott sokkal kevesebb pénzért sokkal többet, emellett sokkal precízebben és gyorsabban dolgozó emberekkel tudtak-tudnak végeztetni.
Kelet-Ázsia másik nagy előnye és jellegzetessége a nagy számokban rejlik, vagyis sokan vannak, sokat dolgoznak és sokat állítanak elő, olcsón. Én éppen ezért azt gondolom, hogy az amerikai tervek jogosak a gyártás hazatelepítését illetően, de azt a minőséget és azt a gyártási ütemet, amit Tajvan az elmúlt negyven év alatt a szigeten élők egyedi munkaetikája és az állam folyamatos segítsége folytán kialakított, nem lesz egyszerű rövid időn belül Arizonában újraalkotni. Úgyhogy az arizonai gyártás beindítása egyre távolabbi időpontokra kerül, 2027 előtt nem tervezik beindítani a gyárat.
Megvédik vagy nem védik meg Tajvant?
És miért is indítanák be időnap előtt? Azért, hogy Amerika majd vállat vonjon és megállapodjon Kínával, miután a chipgyártást biztonságban tudja? Ez a faramuci helyzet, hogy Tajvan állam is, meg nem is, Kína része is, meg nem is, Henry Kissinger agyából pattant ki. A volt amerikai külügyminiszter volt az, aki idejekorán felismerte a Kínában rejlő, negyven éve még csak csökevényesen jelen lévő nagyhatalmi potenciált, és mindent megtett annak érdekében, hogy az Egyesült Államoknak nemcsak jó, de nagyon kifizetődő viszonya legyen Kínával. Ennek érdekében a szabadság és egyenlőség, valamint az emberi jogok bajnokai félrenéztek (és néznek) Tibet kapcsán, az ujgurok kapcsán, Hongkong kapcsán, s ha eljön az ideje, meggyőződésem, hogy félrenéznek majd Tajvan kapcsán is. Ha cinikus és gonosz akarnék lenni, még jól is jön a nemzetközi ruhaiparnak, hogy Kína a munkatáborokba internált rabszolgasorsban tartott ujgurokkal szedeti le a pamutgyapotot, nemhogy néhány magányos aktivistán kívül bárki is felhozná Kínának a saját állampolgáraival szemben tanúsított erőszakosan átnevelő és asszimiláló, sőt, etnikai tisztogató magatartását.
És hol van ebben a képben az Egyesült Államok? Mint tudjuk, az Egyesült Államok Tajvannal kapcsolatosan a „stratégiai kétértleműség” („strategic ambiguity”) álláspontjára helyezkedett, vagyis miközben gőzerővel fegyverezték Tajvant, soha nem voltak hajlandók egyértelműen nyilatkozni arról, hogy hajlandóak lennének-e megvédeni Tajvant a kínai inváziótól. A tény, hogy minden erejükkel arra koncentrálnak, hogy a chipgyártást hazavigyék, önmagában elég beszédes. Az Egyesült Államok kegyetlen háborús fiaskókba futott bele az elmúlt harminc-ötven évben a világ szinte minden táján, ezek közül kiemelkedik Vietnam, Korea, Irak, Afganisztán, és miután alig tudták ezeket a háborúkat lezárni, semmi kedvük egy olyan kaliberű országgal nyílt konfliktusba kerülni, mint Kína.
Oroszországgal kapcsolatban is megtapasztalták, hogy egy nagyhatalommal harcolni nem olyan, mint a tálibokat lőni egy helikopterről: az oroszok szintúgy képesek a tömegháborúra, mint a Nyugat, van ehhez hátországuk, technológiájuk, fegyvereik, katonáik és vannak szövetségeseik. Oroszország is túl nagy falatnak bizonyult egyelőre, Kína pedig nagyságrendekkel erősebb ellenfél lenne.
Ezért szerintem az Egyesült Államoknak az lenne az ideális, ha egy Ukrajna jellegű szcenárió alakulna ki Tajvanon is, ahol a tajvaniak harcolnak proxyként Kínával, míg az USA fegyverekkel, kölcsönökkel, katonai tanácsokkal és hírszerzési információkkal segítene stratégiai ellenfele meggyengítésében. Ezért is provokálják időnként Kínát, hátha lépne az egy invázióval, de úgy néz ki, Pekinget nem olyan könnyű háborúra ingerelni, mint a lobbanékony szlávokat. Kína ilyen tekintetben is más súlycsoportba tartozik. Más léptékben gondolkozik, és számára nem sürgős Tajvan mielőbbi bekebelezése. A tény, hogy a parlamentben a Kuomintang és szövetségeseik kerültek többségbe, egy jel Kína számára, hogy nem kell feltétlenül háborúban gondolkodniuk, talán jövedelmezőbb a tajvani politika bugyraiban kavarniuk. S talán a tajvaniak nagy része is tudja, hogy Kínának elég lenne teljes blokád alá venni a szigetcsoportot, már azzal is tönkre tudná tenni az országot (arról nem is szólva, hogy még a chipekhez szükséges homokot is Kínából importálják). A tajvaniak azt is tudják, hogy maga az Egyesült Államok bombázná le a chipgyárakat egy kínai invázió esetén, hiszen már elmondták: ezt a technológiát semmiképpen nem hagyják Kína kezére kerülni.
Ugyanakkor az amerikai elnök azon nyilatkozata (most, közvetlenül a választások után), miszerint nem támogatják Tajvan függetlenségét, azt érzékelteti, hogy az USA tényleg nem akar Tajvan katonai védelmezőjének szerepében fellépni, amerikai katonákat küldeni oda és nem is bátorítja Tajpejt ilyen lépések megtételére. Egyelőre ugyanis mindenkinek a béke az érdeke, hiszen a félvezetők ellátási láncainak felborulása a gyártás biztonságba helyezése előtt a világgazdaságban olyan kaotikus helyzetet okozna, ami nagymértékben gyengítené Amerikát. Kína nem szeretné kockáztatni, hogy hirtelen ne tudja Nyugatra eladni jó árban a rengeteg termékét, Tajvan ugyanakkor tudja, hogy elpusztulna az országuk a nagy kínai sárkánnyal vívott harcban.
Éppen ezért nem gondolom azt, hogy a közeljövőben háborús helyzet alakul ki Tajvan kapcsán, marad a feszült és bizonytalan status quo, aminek igazából a békés megoldása – a félvezetőipar áthelyezése – már folyamatban van.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője.)
