Magyar őstörténet a természettudományok (antropológia és genetika) tükrében címmel tartott több korszakon átívelő, új ismerethalmazt tartalmazó, tévhiteket eloszlató, vetített képes előadást Bíró András Zsolt nemzetközileg ismert és elismert antropológus, humánbiológus kutató a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban.
Az őseink által ránk hagyományozott történetekbe és legendákba foglaltakat az antropológia és a genetika kezdi megerősíteni. Így lassan bebizonyosodik, hogy mi, magyarok időben és térben egyaránt messzire, a Kaukázus vidékére, Dél-Szibériába, Közép-Ázsiába, Anatóliába és a Balkánra visszavezethető hatalmas múlttal rendelkezünk – szögezte le bevezetőjében a szakember. Állítását az általa szervezett adatgyűjtő utak, valamint a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársaként végzett kutatásai során megszületett eredmények ismertetésével támasztotta alá.
Megfogalmazása szerint az antropológia, vagyis embertan az ember fejlődésével és biológiai jellegzetességeinek leírásával foglalkozik. Egyik fontos részága a történeti antropológia, amely a leletek alapján meghatározza, hogy bizonyos korokban milyen típusú emberek éltek egy-egy földrajzi területen. Kimutatja továbbá, hogy milyen genetikai összefüggés van a különböző térségekben lakó embercsoportok között.
A Magyar Természetrajzi Múzeum a gyűjteményében található több mint ötvenezer, különböző korokból származó emberi csontváz által ezekhez a vizsgálódásokhoz bőséges anyagot biztosít. Ugyanakkor szoros kapcsolatban áll a hasonló tevékenységet végző külföldi intézetekkel, amelyektől további megbízható adatokhoz jut. Ráadásul a magyar Kelet-kutatás több évszázados hagyománnyal rendelkezik és világraszóló eredményeket ért el. Minderről azonban a tananyagban szégyenletesen kevés vagy semmi sem található. Így a másfél évszázada megalkotott, nyelvi feltételezéseken, valamint bizonytalanságokon és ellentmondásokon alapuló finn-ugor elmélet cáfolatáról sem.
Az előadó megjegyezte, hogy tulajdonképpen nem is lehet egy nemzet történetét csupán a nyelvészetre támaszkodva levezetni, mert a nyelv folyamatosan változik. Az egyed és csoport jellemzői azonban a csontok DNS-ében kódolva vannak, ezért a genetika, valamint antropológia segítségével megbízható adatok nyerhetők rájuk vonatkozóan. Annak ténye pedig, hogy a magyar nyelv Európában minden tekintetben egyediként is megmaradt, arra utal, hogy ide érkező őseink magasabb kultúrát képviseltek az előttük itt élőknél, hiszen ellenkező esetben a nyelvük beolvadt volna.
A rendelkezésre álló leletek vizsgálata során bizonyosságot nyert, hogy a Bajkál-Góbi övezetből elinduló hun törzsek Közép-Ázsia meghódítása után Európát is az ellenőrzésük alá vonták. Betelepedtek a Kárpát-medencébe és a 420-as években Attila apja a nyugati hun birodalom központját is ide helyezte át. A sík vidéket, Erdélyben pedig a Maros és Olt völgyét, a Berettyó és Körösök vidékét lakták be, a Kárpátok magasabb övezeteit kihagyták.
Fontos megjegyezni, hogy a hunokat Európa területén jelentősebb csatában soha senki sem győzte le. Attila uralkodása idején a béke fejében még a két leghatalmasabb birodalom, a bizánci és római is adót fizetett nekik. Halála után a hun törzsek döntő többsége elhagyta a Kárpát-medencét és a Kaukázus északi előterében hozott létre egy újabb birodalmat. Annak szétesését követően a maradék hunok és a mai Üzbegisztán, valamint Türkmenisztán felől érkező türk törzsek összeolvadásából jött létre a kazár birodalom, amelynek a hadereje és katonai vezető rétege tagjaként a magyarok is részét képezték. Innen kerekedett fel a magyar törzsszövetség és vonult szervezetten a hunok után az avarok által is lakott Kárpát-medencébe, majd vette azt birtokába.
A Magyar Természetrajzi Múzeum munkatársai a külföldi partner antropológiai intézetek segítségével másfél év alatt harmincötezer egyén csontvázának és ép koponyájának az adatait gyűjtötték össze Európa, valamint Kazahsztán, Üzbegisztán, Kirgízia és Oroszország számos területéről. Ezeket a koponya jól meghatározott antropológiai mutatói, valamint az Y-kromoszóma alapján hasonlították össze a Kárpát-medence egészét lefedő hetvennégy honfoglalás kori magyar temető hasonló mintáival. Hiszen amíg a szem, a bőr és a haj színének meghatározásában például csak néhány géncsoport vesz részt, ezért az öröklődés során néhány emberöltő alatt megváltozhatnak, addig a több száz gén együttműködése, illetve egymásra hatása eredményeként létrejövő arcszerkezet, a koponyavarratok elhelyezkedése és mérete, vagy az Y-kromoszóma módosulásához sokkal hosszabb időszakra van szükség. A koponya és Y-kromoszóma jellegzetességeire támaszkodva pontosan meghatározható tehát a vizsgált egyed vagy csoport eredete. A magyar etnikummal nagyfokú hasonlóságot mutató egykori vagy ma is élő népek földrajzi elhelyezkedése alapján pedig megrajzolható az óhazából Kárpát-medencéig tartó útvonalunk is.
Ily módon nyert megállapítást, hogy hozzánk a türkök, bolgárok és a besenyők állnak legközelebb, a jelen népei közül pedig a bolgárok, oszétok, az Ukrajnában élők nagy része, valamint a németek, tadzsikok, türkmének, törökök, ujgurok és az üzbégek.
Ukrajna esetében a hasonlóság a mai népesség egy részének őseiként egykor itt lakó szkíta törzsek és a Kárpát-medencébe tartó hunok, avarok, bolgárok, magyarok, kunok, valamint besenyők keveredésének köszönhető. A németekkel közös vonások a folyamatos betelepítésük és a Habsburg hódítás révén létrejött több évszázados együttélés következményeként alakultak ki.
Az apai ágon a fiú utódra szinte módosulatlanul átöröklődő és az ujjlenyomatnál száznyolcvanszor pontosabb adatokat szolgáltató Y-kromoszóma genetikai vizsgálata ugyanerre az eredményre vezetett. Megerősítette, hogy az első tíz legközelebbi rokonunkból hat közép-ázsiai, iráni és török eredetű, vagyis az Árpád-kori magyarság döntő többsége egy olyan népességre vezethető vissza, amely Közép-Ázsiában, pontosabban az Altaj-hegység környékén alakult ki. Innen rajzottak ki őseink és az Aral-tó, valamint Dél-Urál vidéke, a Kaukázus északi előtere, a Don és Dnyeper folyók által határolt sztyeppe, továbbá a Fekete-tenger észak-nyugati részének érintésével jutottak el több évszázad alatt a Kárpát-medencébe.
„Csak az nem büszke a magyarságára, aki nem tudja, hogy mit jelent magyarnak lenni” – fogalmazott az általa felvázoltak összegzéseként a tudós férfiú. Hiszen egy csodálatos, a hadi és ötvösművészettől, az ősvallási filozófián át az orvoslásig kimagasló eredményeket felmutató ősi kultúra letéteményesei és hordozói vagyunk. Eleink például, már jóval Árpád előtt, a mai korszerű kórházi környezetben is kényesnek számító koponyalékeléseket hajtottak végre, a fejsérülés miatt bekövetkezhető koponyaűri nyomás kialakulásának megakadályozására. Ennek során vérzést csillapítottak, csontot és agyhártyát fejtettek le, kivágták a sérült részt és ezüst lemezzel pótolták, amelyre visszahúzták a fejbőrt. Az operáció nyomait megőrző koponyaleletek vizsgálata pedig arra utal, hogy a műtéten átesett személyeknek közel 80 százaléka felépült.
