Dr. Péntek János professzor, kolozsvári egyetemi tanár házigazdája és nem vendég előadója volt a tíznapos Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábornak, amelyet immár másodszor a Hatod Erdővidék felé kinyújtott lábánál, a Setétpatak néven ismert völgy hasonló nevű nyári táborhelyén szerveztek meg. Az Uzonka patakának Bacon patakába ömlésétől néhány száz méterre nyíló völgy északról árnyékolt, innen a Setétpatak név. Nyáron, különösen az ideihez hasonló, perzselő melegben kimondottan üdítő, hűsítően kellemes ez a hely.
Az idesereglett fiatalok és tanáraik, kísérőik, kiszolgálóik pedig gondoskodnak arról, hogy a szellemi világban kellemetlen ,,setét" jelzőt a világosság és fény felé játsszák át, ami magától értetődő, hisz a klasszikus oktatási eszköz, a palatábla, falitábla is azért sötét, azaz setét, hogy a fehér krétával jelzett és rögzített gondolatok és érzelmek agyunkban világossá váljanak.
Ez az ellentétekre alapozó szójátékozás esetünkben azért is indokolt, mert dr. Péntek János professzor, aki a program után ítélve a tíznapos táborozás egyik legkomolyabb és legjátékosabb előadását tartotta, olyan témát tálalva, mint amilyen a Nyelvi tájak Erdélyben, regionalitás, nyelvjárások.
E sorok írójának ebbe a témakörbe adatott meg a betekintés, de — érdekes módon — a Péntek professzor előadását követő téma kibontása is játékosra, ,,táborira" sikeredett, dr. Zsigmond Győző eredetileg A gombák világáról, az etnomikológiáról szólt volna, de az idei nyár keresztülhúzta a számításait, fia gomba sem termett, még az olyan helyeken sem, mint Setétpatak, s ezért a bukaresti hungarológia — a rövid nevét mondom — tanára is játszani kezdett, izgalmas nyelvi játékokkal világosította a patak túlzó befeketítését.
Nyelvi forrásvidékek a Kárpát-medencében
Péntek tanár úr a felvidéki, vajdasági, Balaton-felvidéki és az erdélyi szórványokból érkező diákokat és kísérő tanáraikat a székelyföldi — elsősorban háromszéki — nyelvjárási sajátosságokkal előbb megmosolyogtatta, majd a tájnyelvi változatok sajátos értékét, irodalmi forrásvidékét körbejárva Mikes, Tamási és társaik nyelvi forrásvidékét szemléltetve a táji változatosság szépségét ecsetelte. Nem használta ugyan a szót, de a túlságosan kimosott vagy éppen elszennyezett köznyelvet, az újabb mozgalmi zsargont, a posztmodernség gúnyájába öltöztetett beszédfélét állította pellengérre.
Érdekes volt, amint a messziről érkezettek számára példákkal tette szemléletessé a fogalmak tartalmi jegyeinek tájankénti másságát is, mert ha a székely a korcsomában — vendéglőben — erőset kér, akkor ne vigyenek neki csípős paprikát, hanem töltsenek egy pohár jó erős pálinkát, s ha valamiről azt mondják, hogy gonosz, ne gondoljanak a mesebeli mostohára, de arra vigyázzanak, hogy a kutya harapós.
Péntek tanár úrnak érdekes eszmefuttatásai voltak arról is, hogy mekkora lehet a magyar nyelv életkora. Becslése szerint nyelvünk — az a históriai időszak, amelytől magyar nyelvről lehet beszélni — körülbelül Róma alapításával egyidős, azaz mintegy 2750 éves. Ezzel nyelvünk — de nemcsak emiatt — az európai és a világnyelvek között ősnyelvként is tekintélyes helyet foglal el.
A magyar nyelv szállásterülete azonos a magyarságéval, azaz a Kárpát-medence. Nyelvünket történelmi léptékkel mérve is folyamatos térvesztés sújtja. Apad, fogy a magyarság létszáma, s ezzel együtt bizonyos térségekből visszahúzódik vagy eltűnik a magyar nyelv. Egy felmérés — illetve becslés — szerint 1982—2002 között kétmilliónyival apadt a magyarság száma. Jelenleg a Kárpát-medencében több a magyar anyanyelvű, mint a magyar. Ez már nemcsak a biológiai fogyás következménye, hanem a vegyes házasságok, a többségiekhez igazodás, az identitásvesztés, a szórványok beolvadása és eltűnése az igazi ok, ami társul a biológiai apadással.
A nyelvhasználati lehetőségek bővülése
Figyelemre érdemes Péntek professzor ama nyomatékosított kitérője, hogy ’90 óta a nyelvhasználat lehetőségei bővültek a Kárpát-medencében, s ennek következtében csökkennek a különbségek a tájnyelvek között. Ezt az időszakot megelőzően a szétfejlődés, a divergencia volt jellemző a nyelvváltozásra, az utóbbi két évtizedben a konvergens jelenségek érvényesülnek. A nyelv ugyanis az emberekkel együtt mozog, ez a mozgástér mostanság jelentősen tágult és bővült. A nyelvi egységesülés irányában hat a rádió és a tévé is. Példánkban és esetünkben nem arról van szó, hogy milyen esztétikai értéket hordozó vagy melyik politikai irányzatot képvisel a papíralapú vagy az elektronikus sajtó, hanem az, hogy ennek a nyelvezete akarva-akaratlanul mintává lesz, modellé válik.
A magyar nyelv európai egybevetésekben is az egységes nyelvek egyik mintája. Már Mátyás olasz humanistái is észrevették és feljegyezték, hogy a magyarok, bárhol is éljenek a Kárpát-medencében, megértik, értik egymást.
Péntek tanár úr előadásában — illetve a setétpataki beszélgetésben — kiemelte a tájegységek közötti történelmi kapcsolatokra visszavezethető hasonlatosságokat. Egyre több kutató, tudós, egyetemi előadó foglalkozik a keleti és a nyugati székelység történetével. Érdekes, hogy a háromszéki székelység a legtávolabbi magyar peremvidék, az őrségi lakosság nyelvjárásával mutat hasonlóságot, illetve sokféle azonosságot.
Ezek után került sor az erdélyi nyelvi tájak bemutatására. Az Erdélyi Mezőséget, Sütő András szűkebb pátriáját mint a leginkább lepusztult nyelvi és kulturális tájat ismerhettük meg. A török—tatár pusztítások után beszivárgó vagy beáramló, illetve a betelepített lakosság jobbágyi státusba került, és a földbirtokos felől nézvést mindegy volt, hogy milyen nyelven beszél. Bekövetkezett a magyar szórványosodás, beállt a nyelvcsere. Péntek János a csodával tartja határosnak azt, hogy a mezőségi nyelvjáráshoz tartozó Déva környéki négy falu — magyar nyelvjárássziget —, Lozsád, Rákosd és a többiek még őrzik magyarságukat és magyar nyelvüket. Előadónk ezt a szívós magyar megmaradni akarást azzal is magyarázza, hogy — bár ő nem őstörténész — hitele lehet László Gyula elméletének, miszerint az avar-magyar azonosság ebben a térségben feltételezhető. Az archaikus nyelv, ezzel összefüggésben a tárgyi, az archeológiai emlékek jöhetnek számításba. Ha voltak avar-magyarok, akkor a mezőségiek azok. A Mezőség peremvidékein feltűnt régészeti leletek is erre vallanak.
Ahhoz pedig semmi kétség sem fér, hogy a moldvai magyarság északi tömbje és szórványa, az ,,esszelő" csángók mezőségi kirajzásból származnak, vagy a mezőségiekkel volt kapcsolatuk, míg a déli, székelyes csángók Székelyföldhöz kötődnek, s ennek lakóival érintkeztek. Az utóbbi, természetesen, sokkal frissebb, időben hozzánk közelebb álló kapcsolat, s nemcsak a madéfalvi veszedelem idején, hanem ez előtt és az ezt követő időszakokban is folyamatos volt a feltöltődés, az ,,utánpótlás" Székelyföld irányából.
Az Erdélyi Fejedelemség hivatalos nyelve a magyar
Péntek professzor kitért az Erdélyi Fejedelemség és az erdélyi magyar nyelvváltozatok történeti alakulására. Részletesen beszélt az enyedi — nagyenyedi — iskola szerepéről.
Az Erdélyi Fejedelemség hivatalos nyelve a magyar volt. Elsőként és egyedülállóan a magyarság történetében. Erdélyben a magánlevelezéstől a világi tudományok nyelvéig a magyar nyelv volt használatos. (Azt már én fűzöm hozzá, hogy a térségben hosszabb ideig a diplomácia nyelve is magyar volt. A török portával például a román fejedelemségek is magyar nyelven ,,kommunikáltak" — mondom, ebben az esetben talán ide illő utálatos szóval.) A 17. században Erdély volt a magyar nyelvű művelődés központja. A levéltárakban több a magyar nyelvű levél, okmány, mint a Kárpát-medence egészében együttvéve. (Ily módon érthetjük meg és foghatjuk fel, hogy a Szabó T. Attila és munka-, illetve csapattársai által egyberakosgatott Erdélyi Szótörténeti Tár anyaga miért olyan páratlanul gazdag.)
,,Ahol növök, táborom van"
A József Attila-verssor arra utal, hogy Apáczai Csere János, Misztótfalusi Kiss Miklós és társaik után a reformkor, a magyar nyelvújítás évtizedei következnek. A Magyar Tudományos Akadémia létesítése előtt a nyelvújítás központja ott van, ahol Kazinczy él. Azaz Széphalomban. Általános jelenség, hogy a nemzeti kultúra bölcsői a korszak meghatározó egyéniségeinek és személyiségeinek háza táján keresendőek. (Érdekes jelenség, hogy a modern kommunikációs eszközök révén a nagy kulturális agglomerációktól távol élők újra lehetőséghez és szerephez juthatnak. Az internet nyújtotta kapcsolatteremtési formák bámulatosak, a szellemi szférában a távmunkavállalással a földrajzi távolságok gyakorlatilag kiiktathatók.)
Szóval, a XVIII. század végén s a következő század elején Kazinczy az a nagy hatású, kiegyensúlyozó személyiség, aki a különböző nyelvjárások nyelvi elemeinek irodalomba emelésében mértéket szab és mércét állít, ő dönti el, hogy mi a provinciális, mi a kerülendő és mi az irodalmi nyelvbe építhető. Péntek professzor kitért a nyelvújítás túlzásaira is. Példaként a növénynevek esetében észlelhető szakadást említette. Ennek a következménye, hogy a nyelvújítás teremtette tudományos névanyagnak alig van kapcsolata a népnyelvvel, a nyelv széthasadt, a gyermek rendszerint nem tudja vagy nehezen tudja azonosítani az iskolában tanult neveket a környezetéből ismert népi megnevezésekkel. A jelenlévők tesztelésével bizonyította, hogy például a kápolnavirágot senki nem tudta kapcsolatba hozni a fehér nárcisszal. Mindennek más neve van falun és a könyvekben.
Péntek professzor valóságos apológiában állt ki a székely nyelvjárás értékei és szépsége mellett. Ez a nyelvjárás képszerű, metaforikus, Veress Pétert idézte, aki azt mondta, hogy a székelyek nyelvét csak át kell tenni irodalmi formába, és adva van az irodalmi nyelv. A képszerűség a fogalmak megnevezésében is jelen van: a kankalinnak baráttáska a neve.
A táborozók beszélgetőpartnere meggyőzően szólott arról, hogy mennyire ártalmas a nyelvjárási jelenségek üldözése az iskolákban, hisz gyakorlatilag nincs abszolút nyelvhelyesség, mindig a környezet, a beszélgető-, társalgó partnerek viszonya határozza meg a stiláris elemek használatát is, mert másképp beszélünk a katedrán vagy a szószéken, és ismét másképp egy társas összejövetelen.
A setétpataki Kárpát-medencei Anyanyelvi Tábor nyelvi tájakról, nyelvjárásokról tartott előadása Péntek professzor jóvoltából az utóbbi körébe sorolható, a helyhez, helyzethez, alkalomhoz és a hallgatósághoz igazított nyári hangulatú beszélgetés volt. Nyelvi fürdés, tisztálkodás és öltözködés, amelynek kellemes emlékét a Kárpát-medencei nagy teknő különböző részeibe hordták szét a táborozók, hogy frissen kelesztett tésztából süssenek kenyeret belőle.
