Jonathan Swift (Dublin, 1667 – Dublin, 1745) mesés, négy utazást leíró könyve, bár nem tartozik a fantázia világát valóságba hozó gyermekmeséskönyvek örök besorolásába, mégis akként olvastam annak idején. Mindmáig emlékszem a könyv rajzos részleteire, ahogy megkötözik a törpék országában (Lilliputban), amikor hajótöröttként, fáradtan érkezve mélyen alszik.
Valójában a könyv az angol társadalom visszásságait ábrázolja a képes gúny hatásos segítségével. Mivel a könyv megjelenésekor (1726) nem tüntették fel a szerzőjét, az anglikán egyház esperese – abbéli törekvésében, hogy püspök lehessen – csak utólag árulta el, hogy az ő alkotása.
Utazásai során szerzett sokféle tapasztalata arról győzi meg, hogy az ember tulajdonképpen egy értelmes állat, és egyáltalán nincs joga ahhoz, hogy uralja a teremtett világot. Ma már – a könyvet újraolvasva – idegenek azok az utalások, amelyek az önhitt ember kártékony romlottságára utalnak, a XVIII. század eleji valóságban a teremtés során értelmessé váló emberben azonban több az állati, mint az emberi érték. Gyanítom, hogy mellőzöttsége egyházi férfiként (nem lett püspök) is hozzájárulhatott erkölcsi indítékú háborgásához, de kiskamasz koromban természetesen eszembe sem jutott efféle értelmezést adni a kitalált történeteknek, hanem elképzeltem magamat a törpék, az óriások, a lovak országában, mint valamennyi olyan könyv olvasásakor, amikor az a lehetetlent tette meglévővé.
Swift soha nem utazott a megismerés, felfedezés tervével, utazásait határtalan fantáziája helyettesítette. Hihetetlen, hogy Szerény javaslat (1729) című röpiratában – keserű gúnnyal – azt írja, hogy az ír gyermekek húsának árusításával orvosolják az ír nyomort, ha már semmi más nem segít. Élete során számos hasonlóan nyílt beszédű röpirattal ostorozza az írországi társadalom visszásságait.
Említsük meg, hogy az ez időben zajló Rákóczi-felkelést is rokonszenvvel, a szabadságharc iránti együttérzéssel figyeli.
A XVIII. századi Anglia két politikai áramlata közt (whig és tory) igyekszik biztosítani saját helyét, miközben a dublini Szent Patrik-székesegyház főesperese. A könyvek csatájában című kötetében (1704) széles körű műveltsége és a szatirikus írások iránti vonzalma teljesedik ki. Utolsó éveiben elborult elmével élt. „Megbékültem a jehu (így nevezi az embert) fajjal (...). Már rég nem izgat, ha ügyvédet, zsebtolvajt, tábornokot, udvari bohócot, lordot, hamiskártyást, politikust, leánykereskedőt, orvost, lepénzelt tanút, okirat-hamisítót, koronaügyészt, hazaárulót vagy hasonlót látok: az mind a természet rendjéhez tartozik.”
Egy dolog biztosnak tekinthető. A Gulliver utazásai örökké élni fog a gyermekirodalomban, de soha nem teszi át az irodalomtörténet a társadalombírálatról szóló könyvek közé.
