Olyan időket élünk, amikor naponta sok információhoz jut az ember, a figyelmünk elszóródik s kevés dolognak értjük meg a lényegét. A lényeghez idő kell, le kell hámozni azt, ami a lényeget eltakarja, el kell csendesedni, át kell gondolni, s Valakire, aki kimondja, figyelni kell. Ezért áldott alkalom az imahét, mert egy évben egyszer időt szánunk arra, hogy Istenre figyeljünk s együtt tesszük ezt mindazokkal, akiknek fontos a közösség, felekezettől függetlenül.

Tudom, hogy sokan vasárnapról vasárnapra elmennek a templomba, de amikor együtt megyünk, annak teljesen más üzenete van. Az amire az idén figyelni kell – hiszem azt, hogy nem véletlenül –, az emberek és Isten iránti őszinte szeretet és elhivatottság. Erre figyelmeztet minket Jézus: Isten a szeretet parancsa köré építette a törvényt. Az irgalmas samaritánus történetét hallottuk az istentiszteleteken, a gyakorlatba ültetett szeretet példáját. A vándorét, akinek még neve sincsen, de együttérzése, szolgálatkészsége s amit megtesz egy szükségben levőért, az példaértékű mindannyiunk számára. Ha odafigyeltünk, azt vettük észre, hogy Isten estéről estére bontja le kifogásainkat, és erősít meg bennünket abban, hogy megtehetjük, hogy szolgálhatunk, hogy segíthetünk azokon, akiknek szükségük van ránk. Az elméleti szeretetet cselekedetekre kell váltani, így kell közvetíteni Isten törődő, igaz szeretetét a világnak. Erre van a legnagyobb szükség, s ha ezt nem értjük meg, akkor a kifogások és a fásultság legyőzi a tenni akarásunkat. A szamaritánus szolgálata testi, lelki gyógyuláshoz segíti a szenvedőt. Nem tudjuk megakadályozni azt, hogy az emberek összetörjenek, de tehetünk azért, hogy újjáépüljön az életük. Erre tanított meg minket ez a tíz nap.

Sepsiszentgyörgyön imahét helyett imatizedet tartunk, a város történelmi egyházainak templomaiban imádkozunk estéről estére – az idei eseménysorozat vasárnap zárult. Egymás templomában zarándokolva azt tapasztaltuk, hogy mindenütt tárt karokkal, szeretettel fogadnak. A házigazdának ünneppé lett az az este, amikor megnyithatta az imádkozók előtt a templomát. Látván az arcokon az örömöt, arra jutottam, hogy meg kellene kérdezni az embereket, miért jöttek el ezekre az alkalmakra. Volt, aki kezdetektől minden évben jelen volt, alig várta, hogy az idén is jöhessen. Mivel fáj a lába, szomszédasszonyával együtt, aki más felekezetű, taxival mentek minden este. Kár lett volna kihagyni, így gondolja ez az asszonytestvér. A második, akit megkérdeztem három műszakban dolgozik, ezen a héten éjszaka kellett bemennie, így minden este eljöhetett. Feltöltődés volt számára, nem is érti, miért nem jönnek többen. Ha tudták volna, milyen szép lesz a hét, nem fértek volna a templomokban, ezt elmondta esténként a munkatársainak is. Tanárnő barátommal találkoztam, aki mindig hátul állt, legtöbbször nem kapott helyet, későig tanít minden este, de így is eljött, mondván: az ige és a közösség fontosabb mint a kényelem. De jött visszajelzés gyülekezeti tagjainktól, akik estéről estére ott voltak, megerősödtek, tele szívvel mentek haza. Jól esett látni őket a templomban. Ők viszik tovább a városban a jó hírt, a tanítást, az ige szavát. Továbbviszik az üzenetet, amelynek a lényege valóban az: szeresd felebarátodat, így tudod a legjobban kimutatni Isten iránti imádatodat és tiszteletedet. Isten azt akarta, hogy ezt megértsük, hogy ez számunkra küldetéssé váljon. Meg vagyok győződve, hogy akik ott voltak, tettekre fogják váltani a tanítást, hiszen ez lenne a lényeg, erre lenne a legnagyobb szükség. S együtt sokkal többet tudunk tenni azokért, akiknek a sorsát ránk bízta Isten. Talán pont ezért fontos az egység, mert annyi nyomorúság van a világban, hogy külön-külön nem vagyunk elegek. Össze kell fogni az imában, a szolgálatban, s ha egyikünk belefáradna, figyelmeztesse a másik: tenni kell! Az ige arra biztat, az volt az utolsó mondata: Eredj el és te is akképpen cselekedjél! Adjon Isten ehhez erőt mindannyiunknak!

Dénes Katinka lelkipásztor, Vártemplom