— Mikor kezdődött a szenvedélyes érdeklődésed az erdélyi falfestmények iránt?

— Hát nem is tudom. A művészetek iránti érdeklődésemmel talán, mely érdeklődés már a szüleimben is megvolt. Szerencsés környezetben nőttem fel, egy nagy könyvtárral mögöttem, aztán fontos mozzanat a Kosztándi Jenővel való szoros barátságom. Amíg ő festegetett, ültem mellette, néztem, hogyan alakul a kép, és ő önfeledten mesélt. Aki ismeri őt, tudja, hogy sodró egyéniség, ízlését rá is nyomta környezetére, Kézdivásárhely elképzelhetetlen ma már nélküle. A múzeumban dolgoztam már, állandóan jöttek az érdeklődő látogatók, nyilván, a gelencei templom is hevesen érdekelte őket, vállalva az idegenvezető szerepét számtalanszor elmondtam a templom, a falu történetét, meg is kedveltem, s a hetvenes évek vége felé gondoltam egy nagyot és merészet, s nekiláttam áttanulmányozni a gelencei plébánia irattárát. Éjszakákba menően kutakodtam, összebarátkoztam a tisztelendő úrral is, s ahogy jobban belemerültem a faliképek világába, hevesen kezdett érdekelni a képek szerepe a liturgiában. Apámmal többször is jártunk a műemlék templomban, gyönyörű fotográfiákat készített a freskókról… A gelencei faliképek főszereplője Szent László, a legendája elterjedéséről és a gelencei templomról valamikor a nyolcvanas években írtam egy nagyobb tanulmányt (előzőleg a templomban tartottam első nyilvános előadásomat a faliképekről és szerepükről a művelődéstörténetben, egyszerű embereknek…), a Pavilonban jelent meg, majd kibővítve külön füzetben is. De kézdivásárhelyi éveim margójára még el kell mondanom, hogy miután Incze László a hetvenes évek elején rám bízta a múzeum képzőművészeti gyűjteményének rendezését s feldolgozását, érdekelni kezdett a kortárs művészet is, akkoriban, bizonyára emlékszel rá, számtalan kiállítást rendeztünk Kézdin, szinte minden jelentősebb erdélyi művész megfordult itt. Furcsa évek voltak, az irodalomban hevesen működött a cenzúra, a képzőművészet viszont egy ideig nem érdekelte annyira a kultúra irányítóit, nem is értettek hozzá. Aztán ez is változott. Nos, bizonyos félreértések miatt most nem részletezném. 1983-ban kerültem Sepsiszentgyörgyre, Baász Imrét akkor már kirúgták a képtártól, de előzőleg még megrendezhette a nemzetközi visszhangot keltő kortárs képzőművészeti tárlatot, a Médiumot.

— Baásszal milyen viszonyban voltál?

— Jóban. Egy az egyben elfogadott, ezer dolgot csináltunk együtt, a könyvtára s a vele folytatott beszélgetések rendkívül inspiratívak voltak. Akkor, az ő biztatására kezdtem írni is jelenkori művészekről. Többek között az ő kivételesen szép Kalevala-illusztrációiról, de elmondhatom azt is, hogy — mivel ő mégiscsak kortárs művész volt, s elsősorban a jelenkori művészet izgatta — tőlem tanulta becsülni a középkori falfestészetet. A képtárban az óriási élmény a művészeti gyűjteménnyel való szembesülésem volt. Olyan értékekkel ismerkedhettem meg, hogy megrettentem, s elkezdtem rendbe rakni a gyűjteményt. Vinczeffy Lacival minden egyes munkát kézbe vettünk, megnéztük, akkor kezdte a restaurálásokat is, amit az évek során tökélyre fejlesztett, óriási alázattal, figyelemmel fordult a megrongált festmények felé… Ismétlem, hatalmas értékek halmozódtak fel itt, akkor már háromezernél több műalkotás, amelyek jelentékeny részét akkoriban ki sem lehetett állítani. A nagyon szép és fontos klasszikus magyar festészeti anyagra gondolok, Barabás Miklósra, Gyárfásra, a nagybányaiakra. Gazdag Mattis-Teutsch-anyag is van (őt a nyolcvanas években kezdték igazán értékelni!), Nagy Imre, Nagy Albert… Sorolhatnám. Ráadásul a gyűjtemény az Imre idejében kortárs művekkel is jelentősen felszaporodott.

— De akkor, a nyolcvanas években a gyűjtemény nagy része el volt tiltva a nagyközönségtől!

— Szerveztünk a nagybányai gazdag és szép anyagból egy kiállítást. Jött egy hölgy a minisztériumtól, és kifejtette, ezt nem lehet, ezek mind bevándoroltak, nem is nagybányaiak. Az akkori hivatalos felfogás szerint azok számítottak nagybányaiaknak, akik itt születtek és itt is haltak meg... Emiatt a nagybányai festők nyolcvan százalékát nem is ismerték el nagybányainak… De voltak ott még durvább dolgok is, nem véletlenül kerültem a sürgősségire…

— Ez már a ,,felejthetetlen" Gabra elvtárs idejében volt?

— Ő a román képzőművészetet akarta mindenáron propagálni. Az ország összes múzeumának elrendelték, hogy adjanak nekünk kölcsön képeket, így állítódtak ki a két világháború közötti, különben magas művészetet képviselő festmények. Ebben tehát volt jó is, de maga a mód, ahogyan történt, parancsra, nem csak a mi értetlenkedésünket váltotta ki. Vinczeffyvel vonattal hoztuk-vittük Târgoviştéről, Iaşi-ból, Turnu Severinből a képeket a hónunk alatt, az ottani kollégák furcsállották is ezt a hirtelen, heveny érdeklődésünket, s féltették is a műveket. Ezek az emberek, művészettörténészek, muzeográfusok nem is értették, hogy miért nem a mi képzőművészeti múltunkkal foglalkozunk, hiszen ez lenne a feladatunk.

— Aztán jött a plakátbotrány...

— Turnu Severinből elhoztuk az olténiai szőttesek gyönyörű gyűjteményét, a plakát piros-fehér-zöld színekben pompázott, amitől az elvtársak kiakadtak, hiába magyarázták a Turnu Severin-iek Gabrának, hogy ez a színvilág a domináns, cirkuszozott, és betiltotta a három szín használatát.

— Igen, akkor lettünk átmenetileg ,,kétszínűek".

— S gondolkodhattam el a környezeten is, amelyben élnünk adatott. Szétnéztem magam körül, mintha felébredtem volna egy hosszú, mély álomból. Feltettem a kérdést, mit sugall az utcakép számunkra, akik itt élünk, hiszen tudtam a közhelynek hangzó alapigazságot, az önmagát komolyan vevő város képe legalább annyira fontos, mint a könyvtár. Megnéztem, mintha először látnám, milyen köztéri szobrok vannak kiállítva. Ebben a városban három fontos köztéri szobor hívja fel hivalkodóan magára a figyelmet, a közös Gábor Áron—Bălcescu, ezt hadd ne is minősítsem, aztán a városba vezető úton, kiemelten fontos helyen az ismeretlen román katona monumentális szobra, aki mintegy felvigyáz a városra, a főtéren pedig a Mihai Viteazul lovas szobor szintén elrettentő hatású. Ne kerteljünk, mindez a párt kultúrpolitikáját tükrözte, a kisebbségek iránti végtelen cinizmus kifejeződése volt. Hiszen két, kiemelten fontos helyen lévő szobor is azt sugallja az itt élőknek, hogy kuss!

— Akkor nyilván nem lehetett magyar történelmi személyekről készült szobrot, legalábbis köztéren, elképzelni.

— Emlékszel, Sylvester tulajdonképpen ebbe bukott bele, kezdeményezéseit megtorolták. Az erdővidéki ügyből botrány is lett, de a Gábor Áron-szobor mégiscsak ott maradt Kézdi főterén.

— Azóta viszont, mert már ezt is lehet, elszaporodtak a magyar történelmi személyiségekről készülő köztéri szobrok is.

— Ez a törekvés tulajdonképpen érthető. Sok a bepótolnivaló… De ha az esztétikai, művészeti értékekre koncentrálok, sok esetben elbizonytalanodom. Mert a Bölöni Farkas Sándor- vagy a Mikó Imre-szobor jó, komoly művészek jelentős alkotása, de nagy általánosságban a kérdés kikerülhetetlen: miért nem modern szobrok, miért a tizenkilencedik század végére jellemző klasszicista alkotások támadnak fel?! Egy olyan folyamat részesei vagyunk, amely a millenniumi időszakra volt jellemző, akkor készültek nagy számban a történelmi Magyarországon a történelmi személyiségek szobrai. Székelyföldön elmondható, csak szórványosan, most pótlódik, ami akkor a propagandahiány miatt lényegben elmaradt. S közben eltelt, kiesett száz év. Nagy a törés, a folyamat nem egységes, s mindez azt sugallja, hogy itt velünk csak megtörténnek a dolgok, és ez sajnálatos ismérve a mi létezésünknek. Csak remélhető, hogy elkövetkezik a továbblépés is a mába, ha kitöltődik az űr.

— Itt hosszan elvitatkozhatnánk a korstílusról. Van-e egyáltalán, és ha van, miért nincs? De pontosan az általad szenvedélyesen tanulmányozott falfestmények sugallják, hogy…

— De ne felejtsd el, a reformáció előtt évszázadokkal születtek, egyetemes katolikus világban. Az egyházművészet lényege terjeszteni a hitet, tanítani a Szentírást. Kánon és propaganda egy. A dolog lényege persze az: hogyan is fejezi ki a művész a világnézetét. Láthattam székelyföldi templomokban kóborolva, hogy akár egymástól negyven-ötven kilométerre is kialakulhattak kis műhelyek, alkotói közösségek, s a festők teljesen másként festették meg ugyanazt. Amit sugallnak, amit tanítanak, természetesen közös, de ezenkívül semmi nem köti össze őket.

— Ezt akarja az istenadta nép?

— Csakhogy akkor még magáévá tudja tenni a művészeti alkotást, magénak tudja érezni, formálja, hatással van rá, ami azt is jelenti, hogy be tudja fogadni, meg tudja magyarázni. Az övé. Pedig aki látott faliképeket, tudja, hogy mennyire tele vannak zsúfolva jelképekkel, utalásokkal, szimbólumokkal, jelzésekkel. Egy élet sem elég, hogy megértsd az üzenetüket.

— S a dolgokat színezi az is, hogy mi itt peremvidéken élünk.

— Barátunk, Molnár Guszti nagy témája ez. A két kultúra, a keleti és a nyugati, a római és a görög katolikus világ párhuzamos jelenléte. Ez adja meg a sajátosságát. Mind a két világnak a provinciáján vagyunk, de mindebből mégiscsak összeáll valami egyéni és különös.

— Életed nagyobb részében adminisztratív feladatokat is végeztél, munkaköri kötelezettségeidet hogyan tudtad összeegyeztetni a kutató-, alkotómunkával?

— Nem zavart. Nagyon jól tudtam dolgozni hivatali időmben is. Ne felejtsd el, hogy a kilencvenes évektől már beszerezhető volt a szakirodalom, utazhattam is. S azonkívül egész életemben már-már mániákusan őriztem nehezen kivívott, féltett szabadságomat. Mindig azt csinálhattam, amit szeretek, s ez, gondolom, ezután is így lesz.

Kérdezett: BOGDÁN LÁSZLÓ