A nagyasszony nevéhez hátborzongató legendák fűződnek évszázadok óta. A legyilkolt szolgálólányok véré­ben fürdő várúrnő képe alaposan beivódott a köztudatba. Sokan ma is a vérszomjas, eszelős asszonyt látják benne. Ezt a képet olyan ismert lexikonok is erősítik, mint a Révai-, a Pallas-, a Tolnai-, az Életrajzi- és az Új Magyar Lexikon. A várúrnőről szóló történet néhány elemét az alábbiakban foglaljuk össze.

Báthori Erzsébet a csejtei vár alatti kastélyában háromszáz, más leírások szerint hatszáz fiatal szolgálólányt öletett meg azért, hogy összegyűjtött vérükben rendszeresen megmosakodhasson, illetve megfürödhessen. E szörnyű bűncselekmény-sorozatra egyrészt az a rögeszmés meggyőződés késztette, hogy a lányok vére szebbé teszi a bőrét, másrészt a veleszületett szadista hajlam, ami abban is megmutatkozott, hogy előszeretettel kínozta a szolgálatában álló lányokat. Fessler Ignác Aurél 1824-ben megjelent német nyelvű művében például azt állította, hogy Báthori Erzsébet naponta mosakodott embervérben, és ez a szenvedélye „hatszáz nemes leány” életébe került. Szerinte a lányokat a csejtei vár pincéjében tartották fogva és rendszeresen csapolták a vérüket. Az elhunytakat ott, a pincében temették el, a kétségbeesett szülőknek pedig azt hazudták, hogy gyermekeiket hirtelen támadt betegség vitte el.

Az 1926-ban megjelent Tolnai Világlexikona szerint a várúrnő terhelt volt. „A vér, a kínlódó, vergődő test, a kétségbeesett arckifejezés látása, a könyörgések, a fájdalomordítások, a velőtrázó sikítások, a halálhörgés perverz gyönyörűséget okozott neki.” A lexikon arról is tájékoztatja az olvasót, hogy Thurzó György nádor a híreket hallva, 1610. december végén a csejtei kastélyba ment, ahol tetten érte az elvetemült hölgyet. Egy halott, egy haldokló és egy sebesült nőt, valamint sok fogva tartott lányt talált, továbbá indulásra kész társzekereket, amelyek az igazságszolgáltatás elől menekülni akaró úrnő holmijaival voltak telerakva. A gyorsan meghozott nádori ítélet alapján Báthori Erzsébetet saját várába zárták, segítőtársai közül két komornáját máglyán megégették, egyik szolgáját pedig lefejezték. Az 1981-ben megjelent Magyar Életrajzi Lexikon nemes egyszerűséggel szadista gonosztevőnek titulálja a csejtei vár úrnőjét, és azt közli, hogy igen sok fiatal jobbágyleányt halálra kínoztatott.

A Báthori Erzsébet nevéhez fűződő történetekről több könyv és tanulmány jelent meg. Ennek ellenére nem állíthatjuk, hogy a témáról megnyugtatóan tiszta képet nyerhetünk, mivel a történészek álláspontja több ponton eltér. Rá­adásul ezek a történészi vélekedések se kaptak akkora nyilvánosságot, hogy az üggyel kapcsolatos korábbi közvélekedést döntően megváltoztathatták volna. Sokan ma sem tudják, mi az, ami a vérgőzös legendákból valósnak tekinthető, ezért talán érdemes a témakört röviden áttekinteni és helyenként új megvilágításba helyezni.

Nagy László történész, számtalan érdekes ismeretterjesztő kötet szerzője A rossz hírű Báthoryak című, 1984-ben megjelent művében alaposan ízekre szedte a csejtei legendát. Megvizsgálta a téma korábbi feldolgozásait és összevetette azokat a fellelhető levéltári forrásokkal. Megállapította, hogy az özveggyel szembeni eljárás során Thurzó nádor törvénysértések sorozatát követte el. Utalt arra, hogy a kamrába falazott Báthori Erzsébet ártatlanságát hangoztatta, és maga követelte: állítsák bíróság elé. Még az uralkodó, II. (Habsburg) Mátyás is szorgalmazta a bírósági eljárást. Ugyancsak figyelemre méltó tény, hogy a téma első történeti feldolgozása csak 1729-ben (Báthori Erzsébet letartóztatásához képest 119 éves késéssel) jelent meg. A latin nyelvű munkát Turóczi László jezsuita atya vetette papírra. Lényegében tőle származik az a vád, hogy a várúrnő lányok vérében fürdött. Ez ugyanis sohasem fogalmazódott meg az eredeti peres eljárás során. Nagy László szerint nem zárható ki, hogy a vérben való fürdésre utaló mendemondáknak a jezsuita szerző azért adott könnyen hitelt, mivel Bá­thori Erzsébet kálvinista vallású volt. E megállapítással egyet lehet érteni, hiszen a vallási ellentétek a mű megjelenésének időpontjában még korántsem jutottak nyugvópontra.

Nagy Iván, a 19. század neves családtörténésze talán elsőként vonta kétségbe a vérrel való mosdás vádját. Igaz, Báthori Erzsébetről ő sem volt jó véleménnyel, amikor így fogalmazott: „Ez volt a csejthe-vári szörny, ki ha vérrel nem mosdott is, mint a hagyomány állítja, de bizonyos, hogy számtalan ártatlan nőt legyilkoltatott, és ezeknek kínzásában különös kedvét lelte.” Sokkal messzebb ment Nádasdyné védelmében Hetyéssy István, aki 1971-ben készült, Igazságot Báthory Erzsébetnek című kiadatlan tanulmányában egyértelműen kifejtette: „a Báthory Erzsébet elleni vádakat az asszony legközvetlenebb rokonai találták ki, hogy így eltereljék a figyelmet a felségárulásról”. A felségárulás vádja állítólag reális veszély volt, mert az úrnő 1610-re kiábrándult a Habsburgokból, és rokonának, Báthori Gábor erdélyi fejedelemnek a híve lett. Éppen hozzá készült, amikor Thurzó nádor és emberei lecsaptak rá. Hetyéssy rávilágított, hogy a felségárulás teljes vagyonelkobzással is járt, ami viszont érzékenyen érintette volna az asszony fiatalkorú fiát (Pált), lányait (Nádasdy Annát és Katát), valamint vejeit (gróf Zrínyi Miklóst és Homonnai Drugeth Györgyöt). Mindebből adódik a kézenfekvő következtetés: nevezetteknek érdekében állt a vérengzések bélyegét sütni a nagyasszonyra, hogy hatalmas vagyona ne szálljon a kincstárra, ők viszont akadálytalanul megszerezhessék azt.

Az özveggyel szemben felhozott vádak egy része önmagáért beszél. Nagy László történész könyvében beszámolt arról, hogy Ponikenus János csejtei lelkész (az özvegy első önkéntes vádlója) boszorkánysággal és ördöngösséggel vádolta az asszonyt, így többek között azzal, hogy a Sátántól a király és a nádor szívének szétharapdálását kérte, elfogatása után pedig macska képében kísértette őt. Ennél durvább vádakat is megfogalmazott a lelkész, amikor azt állította, hogy Báthori Erzsébet emberevő lakomákat is rendezett. A kínvallatás alá vont szolgák vallomásaiból feltűnően visszaköszöntek a csejtei lelkész állításai. Ezzel szemben Szepsi Laczkó Máténak, a Lorántffy család udvari prédikátorának egykorú krónikájában ez áll: „1610. 29. decembr. Báthory Erzsébetet Csejtén kő közé rakják, mivel haragjában egynehány leány asszonyát megölte, el is rekkentött bennök iszonyúképpen.” Ez a feljegyzés tehát nem szól többről, mint hogy az özvegy haragjában ölte meg néhány szolgálóját.

Ami Báthori Erzsébet bűnösségét illeti, azzal kapcsolatban sokat mond a vele szemben lefolytatott szokatlan eljárás és az őt elmarasztaló „ítéletlevél” is. Az 1611. január 7-én kelt, latin nyelvű ítéletlevél beszámol arról, hogy Thurzó nádor december végén a pozsonyi törvény­ülésről gróf Zrínyi Miklós és Homonnai Drugeth György, valamint Megyeri Imre, a fiatalkorú Pál nevelője társaságában, katonai kísérettel a csejtei kastélyba ment. Ott egy halott és két megkínzott lányt találtak. A nádor, kíséretének tanácsait is figyelembe véve, Nádasdynét mint „vért szomjazó, szívó istentelen asszonyt, kit a vétségen kaptak Csejthe várába, örök fogságra ítélte és elfogatta”. Négy szolgáját: Ilonát, Dorottyát, Katalint és Ficzkó Jánost sietve Biccsére, a Thurzók birtokára szállították, ahol már január 2-án kínvallatással vallomásokat csikartak ki tőlük. Az ítéletlevél megállapítja, hogy az úrnőnek és bűntársainak vétségei bebizonyosodtak, ezért Ilonát és Dorottyát (ujjaik kitépését követően) máglyahalállal, Ficzkó Jánost fejvesztéssel, Katalint pedig börtönbüntetéssel sújtják. Az ítéletlevél nem szól az úrnőt elmarasztaló külön ítéletről, vagyis készítői elfogadták a nádor döntését. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Báthori Erzsébetet nem állították bíróság elé, fogva tartói viszont bezárva tarthatták őt Csejte várában.

A csejtei birtokon ősszel megosztozott Nádasdyné Pál nevű fia és Zrínyi Miklós (a szigetvári hős unokája). Csaknem három évvel később, 1614. július 31-én az özvegy az esztergomi káptalan két kanonokja előtt pótvégrendelkezést tett, amelyben utalt arra, hogy Homonnai Drugeth György megígérte neki: gondoskodni fog róla (ez bizonyára a rabság enyhítését jelentette volna). Röviddel ezután, augusztus 18-án ez a veje is megkapta az őt megillető részt a csejtei és beckói jószágokból. Mindössze három nappal később Báthori Erzsébet elhunyt. Állítólag nem természetes halállal távozott az élők sorából. Nagy Iván szerint börtönében 1614. augusztus 21-én „valószínűleg méreg által undok életének véget vetett”. Amennyiben Nagy Iván ezzel azt akarta mondani, hogy Báthori Erzsébet szándékosan mérgezte meg magát, akkor ezt az állítást megkérdőjelezzük, mert a három héttel korábbi pótvégrendelkezésben említett, gondoskodásra vonatkozó ígéret teljesen ellentmond ennek.

A csejtei úrnővel szembeni eljárás döbbenetesnek mondható, hiszen a törvényben előírt eljárás elmaradt. Annak ellenére, hogy a kor törvénykezési gyakorlata (különösen mai szemmel) gyalázatosan csapnivaló volt, főrangú személyek esetén többnyire ügyeltek a törvényességre, illetve annak látszatára. A Bocskai-szabadságharcot lezáró 1606-os bécsi békekötés külön pontban foglalkozott a nemesekkel szembeni büntetőeljárással, és elengedhetetlen jogi kritériumként jelölte meg a vádlottak szabályos megidézését és meghallgatását. II. Mátyás 1611. április 17-én kelt levelében szemére vetette Thurzó nádornak, hogy Nádasdynét idézés, kihallgatás, bizonyítás és ítélethozatal nélkül záratta be. Ezt megelőzően négy alkalommal is utasította a törvényes eljárásra, a nagy hatalmú nádor azonban mindezt semmibe vette. Egyik válaszában arra hivatkozott, hogy azért kellett az asszonyt a törvényes elítélés előtt fogságra vetni, mert Báthori Gábor fejedelemhez akart menekülni. Később arra a zseniális okfejtésre jutott, hogy „mivel a foglyok holtaknak tekintetnek”, ezért ez akadálya a törvényes idézésnek. A kínos ügy túlzott bolygatása nyilván az uralkodónak sem állt érdekében, az asszony halálát követően pedig pontot lehetett tenni a végére.

A rendelkezésre álló adatok és kutatási eredmények alapján nagy valószínűséggel állítható, hogy Bá­thori Erzsébet a szolgálóival szemben kegyetlenkedett és többeket megöletett. Abban a korban nem volt meglepő, ha főrangú személyek megfenyítették, netán megölték a szolgálatukban állókat. Erre számtalan példát ismerünk, miként arra is, hogy ezt büntetlenül megtehették. Hangsúlyozottan rá kell mutatnunk azonban, hogy a Báthori Erzsébettel szemben felhozott vádak főként az elfogása utáni időkből származnak. A kegyetlenkedéseiről szóló legkorábbi információk egyházi személyek 1602-ből származó leveleiben bukkannak fel. Ezekből, illetve a jóval későbbi tanúvallomásokból ismeretes, hogy Magyari István evangélikus esperes, Nádasdy Ferenc udvari prédikátora még urának életében (Nádasdy 1604 elején halt meg) Sárvárott egyik prédikációja végén a jelen lévő Nádasdyné fejére olvasta egyes szolgálólányaival szemben elkövetett bűneit. Az asszony ott helyben kikérte magának a gyanúsítgatást és megfenyegette az esperest. Ezután már csak a későbbi tanúvallomások szólnak arról, hogy olykor figyelmeztették őt bűnös cselekedetei beszüntetésére. Az ellene indított vizsgálatok közvetlen előzménye állítólag az volt, hogy Kata lánya és Homonnai Drugeth György lakodalmán megölt két lányt.

Az elfogatás előtti időpontból ismert jegyzőkönyv Thurzó nádor 1610. március 5-i parancsára készült (a többi jegyzőkönyv az elfogást követő időpontokból származik), és a benne foglaltak alapján is okkal feltételezhető, hogy Báthori Erzsébet időnként gonosz cselekedetekre ragadtatta magát. Ugyanakkor nincs nyoma annak, hogy korábban rossz hírét keltették volna, ezért elgondolkodtató: ha valóban olyan vérszomjas volt, amilyennek később jellemezték, akkor ez miért maradt titokban a kortársak előtt. Nagy László történész rávilágított, hogy a vendégek által sűrűn látogatott főúri udvarházaknál számos nemesi származású lány is szolgált. Eltűnésüknek, a velük szemben elkövetett jogtalanságoknak mindenképpen híre ment volna (ez természetesen a nemtelenek esetében is igaz). Ilyen esetekben a szokásos vizsgálatok nem maradtak volna el, miként ez be is következett a lakodalom során elkövetett gyilkosságok miatt.

Péter Katalin történész A csejtei várúrnő: Báthory Erzsébet című, 1985-ben megjelent könyvében helyesen mutatott rá, hogy a cselédek, szolgálók, jobbágyok valamikor nagy értéket képviseltek, ezért őket és szolgálatukat megbecsülték. Az uradalmak gazdasági sikere nagyban függött a bennük dolgozó emberekkel való megfelelő bánásmódtól. Aki tömegesen pusztította saját embereit, az saját jól felfogott érdekei ellen cselekedett. (…) Péter Katalin szerint az asszony rendkívül sértődékeny volt, nagymértékben adott a külvilág véleményére és leste a megbecsülés jeleit. Ebből persze levonható az a következtetés is, hogy nagyon is érdekelhette, kiszivárgott-e valami a titokban elkövetett rémtetteiből. A rendelkezésre álló tényeket egybevetve úgy véljük, okkal feltételezhető, hogy saját gazdasági érdekei, illetve a külvilág véleménye miatt bűnös cselekedeteit igyekezett mérsékelni, az adott viszonyoknak megfelelő korlátok között tartani.

Miként említettük, elzártsága alatt az özvegy ártatlannak mondta magát, a védekezésre pedig soha nem kapott lehetőséget (a kamrába történt befalazást Péter Katalin az okiratok megfogalmazásából kiindulva megkérdőjelezte). A törvényes bírósági eljárás, illetve egyes dokumentumok hiánya nehezíti a tisztánlátást, így érthető, hogy a témával foglalkozó kutatók az ügy számos részletét eltérő módon ítélik meg. Két magyar orvostörténész egy német szakfolyóiratban például többek között azt közölte, hogy Nádasdy Ferenc özvegye skizofrén és őrült volt, szadista hajlama csak nőkre irányult, és a szadizmussal párosult szexuális perverzitás jelei mutatkoztak nála. Az orvostörténészek szerint Báthori Erzsébet beismerő vallomást tett, de az erről szóló iratot, illetve az özvegy naplóját a fia kikérte a nádori irattárból, és ezek később elkallódtak. Mivel erről más források nem szólnak, és az eltűnt iratok tartalma ismeretlen, a kutatók egy része kétkedve fogadta a cikk egyes megállapításait. Mások Báthori Erzsébet saját kezű aláírásából vontak le messzemenő következtetéseket, megjegyezve, hogy az özvegy nem volt sem skizofrén, sem őrült. Számos állításról kiderült, hogy azok nem állják ki a tudományos kritika próbáját. Talán ennek is betudható, hogy az 1989-ben megjelent Akadémiai Kislexikon már visszafogottan fogalmazott: Báthori Erzsébetet „1610-ben, azon váddal, hogy jobbágyleányokat kínoztatott halálra, letartóztatták, majd örökös elzárásra ítélték; csejtei várfogságában megőrült”.

A tájékozódást látszólag megkönnyíti, hogy 290 vallomástevő szerepel az ismert jegyzőkönyvekben, és a vallomások kevés kivétellel Báthori Erzsébet bűnössége mellett szólnak. (Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy nemesek és főrangúak pereiben az idő tájt a tanúk tömeges felvonultatása bevett szokás volt.) A kínvallatással és az anélkül nyert vallomások között tartalmi szempontból kevés eltérés van. Ebből Péter Katalin azt a következtetést vonta le, hogy az elmondottak közel állhatnak az igazsághoz, hiszen a megkínzottak se tudtak többet mondani, mint mások. Ez logikus magyarázatnak tűnik, azonban ne feledjük, hogy a kínvallatások és a kivégzések híre éppen elég félelmet ébreszthetett azokban is, akik „önként” tettek vallomást. Ha pedig a tanúkat manipulálták, ami akkoriban gyakran megesett, akkor nehéz érvelni a tanúvallomások hitelessége mellett. Thurzó nádor bizonyára tudta az igaz­ságot. Elképzelhető, hogy a politikai meggondolásokon túlmenően azért is szabotálta az uralkodó utasításait, mert attól tartott, hogy törvényes eljárás keretében cáfolható lenne a vádak egy része.

Mindez csak feltételezés. Nem zárható ki, hogy az özvegy elkövette a neki tulajdonított súlyos bűnöket, miként az sem, hogy csak részben követte el azokat. Lehet, hogy cselekedeteit eltúlozták és felnagyították, így teremtve alapot a szörnyű rágalmaknak. Ezektől függetlenül bizonyosnak látszik, hogy a könyörtelen kapzsiság és haszonszerzés áldozata lett. A szóba jöhető feltevések közül inkább az utóbbiak körül keresnénk az igazságot, hiszen láthattuk: gyerekei és vejei rövid időn belül megosztoztak hatalmas birtokain.

Az üggyel kapcsolatos ismereteinket egybevetve nem hiszünk Bá­thori Erzsébet teljes vétlenségében. Ugyanakkor az ő legendájáról is elmondható, hogy a benne foglaltaknak csupán egy része lehet köszönőviszonyban a valósággal.

Bánó Attila