Ugye, egyre jobb, egyre szélesebb, egyre komolyabban megépített utak, autópályák épülnek, amelyeken lerövidül az országhatárok meg a repülőterek felé a távolság, s abban segítenek minket e korszerű közlekedési folyosók, hogy elhúzzunk innen, illetve arra valók még, hogy a logisztika jóvoltából ide érkezzék minden, ami nem itt jön létre, ami nem itt termett, de számunkra állították elő a gondos Európa túlsó felén. Ma már ejsze étlen halnánk saját berkeinkben, de szerencsére minden viszonylag olcsón beszerezhető, úgyhogy nem érdemes nyűgölni, hiszen itt a portéka a sarki boltban, ahová vackorért vagy akár petrezselyemzöldért is érdemes átszaladni. Minek a kertbe, melynek egykor buja földjén „dudva, muhar”?! És ugye, ott a medve is minden áldott éjjel, pedig villanypásztort telepítettünk ellene annyi pénzből, amennyi egy négytagú család egyhetes üdülésére elég amúgy, de megérte. Hogyne érte volna meg! Pillanatnyilag… Sajnos azonban, hogy tanulékony ez a mocsok vadállat vagy annak emberek által dédelgetett mutánsa, mert őkelme ügyesen megkerüli a hálózatot, s a szomszéd kertjén át, ahová nem húzták ki ezeket a vadelhárító drótokat, ügyesen bejön a mi területünkre, letördeli a szilvafák ágait, amelyekről alig tud már pár szemnyi gyümölcsöt összekarisztolni. Akár meg is rázhatná, de őkelme nem emberszabású főemlős, nem az, még akkor sem, ha képes két lábra állni… Még nem. De lassan-lassan magához vadítja és lepusztítja a tájat, hiszen benne akar élni, és a satnya tulajdonosra, akinek nevére szól a telekkönyv, sem itt, sem ott, sehol nincsen szükség, igazi Erdéllyé ciheresedik Bodzafordulótól a Királyhágóig, Zajkányig, Dombhátfürdőig, meg azon is túl, hét határban a hely…

Hogy a dolgok mennyire összefüggenek e kies honban, ez abból is megállapítható, hogy amennyiben sok a kártékony vadállat, amely megkeseríti az életünket, akkor a korszerű utakon – elvégre az unió is támogat minket ebben – könnyen elhúzhatunk innét. Pontosabban elhúznak a lemenőink… Nem látni be a gyorsforgalmi utakról a völgyekbe. Nem látni a 21. század posztmodern és posztindusztriális idejében semmit a múltból, a falvakból, a letűnt életmódból. Az ósdi ragaszkodás nyomaiból. A felhagyott kultúrtájból. A látóhatár egy részét kitakarják az óriásplakátok, amelyek autók beszerzésére biztatnak, telefonszámokat ábrázolnak, amelyeken hívhatók a reptéri transzferrel foglalkozó vállalkozások, vagy pedig olyan hirdetéseket lehet felfedezni rajtuk, amelyek arra biztatják a szemlélőt, hogy próbáljon szerencsét a kaszinókban. Az a menő, ha könnyen, gyorsan, ha minimális erő- és tudásbefektetéssel szerezhetjük be a javakat, s az sem gond, ha a „forrásvidéktől” távolabb, csak jó legyen. Elvégre egyszeri és megismételhetetlen az élet. Élvezzük hát! Fő az, hogy jól teljen.

Ezt az ismerőst, akivel időnként szóba állok, elég ritkán látom. Tulajdonképpen nyugdíjas, talán amolyan korkedvezményes előnyugdíjban leledzik. Akár unokája is lehetne. Meg is kérdeztem a minap, mert tudom, hogy nemrég ment férjhez a leánya. – A fiad a nagyobb, ugye?... – érdeklődtem. – Igen. Ők idestova tíz éve Svédországban élnek. Életvitelszerűen, mert segítséget kaptak az államtól… Nem firtatnám, nem feszegetném a dolgot tovább, de mondja magától: – Messengeres nagyapa vagyok! – újságolja. – Nézd meg! Két unoka van odaki – s mutatja a fotókat a telefonjában. Kislány és kisfiú. Kijött a lépés a fiataloknak… Aztán hozzáteszi, hogy a leányáék maradnak. – Elvégre itthon is meg lehet élni, ha az ember elkapja a hímit. Ügyes a vejem – újságolja büszkén.

Én büszke éppenséggel nem vagyok, csak elégedett, hogy lám: ismét tanultam valamit. Hogy mik vannak?! S mire jó a technika meg a műszaki fejlettség!... Csak győzzük erővel, gyermekkel, s maradjunk ehelyt unokákkal. Ha tudunk. Ha merünk. Mert a honi létezéshez is kell némi bátorság.

Simó Márton