Földtudományi szakemberek, geológusok, vulkanológusok évtizedek óta foglalkoznak a székelyföldi Csomáddal. A baróti Tortoma Könyvkiadó gondozásában tavaly jelent meg egy kitűnő, szakmabeliek által írt és szerkesztett, összefoglalónak és tudománynépszerűsítőnek egyaránt tekinthető kötet (A Kárpátok legfiatalabb tűzhányója, a Csomád), erről lapunkban is több alkalommal írtunk. Emellett a média is rendszeresen felkapja ezt a témát, s gyakran arra a kérdésre keres leegyszerűsítő, olykor hatásvadász választ, hogy kitörhet-e még a nyugalomban lévő egykori vulkán? Hogy ez a téma a szakmabelieket is komolyan foglalkoztatja, bizonyítja az említett kötet, ám e kérdésre az elmúlt évtizedek tudományos kutatásainak ismeretében sem lehet egyértelmű és határozott választ adni.
Wanek Ferenc kolozsvári nyugalmazott parányőslénytanász, geológus egyetemi tanár, számos földtani, tudománytörténeti cikk, illetve könyv szerzőjeként e kérdés kapcsán ragadott tollat, és ritka tudománytörténeti adalékokkal példázza, hogy az előbbi témakör geológusok, vulkanológusok és geográfusok figyelmét egyaránt megragadta, már évtizedekkel ezelőtt. A „vulkánriadalom” jelenségét is elemző írását az alábbiakban közöljük, azzal a megjegyzéssel, hogy a ma embere joggal bizonytalankodhat, szoronghat is számos, gazdasági, társadalmi és politikai fejlemény okán, sokasodnak a természeti csapások is, ám a Csomád esetleges, valamikori kitörése a lehetséges válsághelyzetek jegyzékének a legvégén szerepel, ha egyáltalán feltehető e listára.
Nemcsak az utóbbi időszak sajtóban közölt, olykor riogató cikkei miatt – magyarul például: Óriási robbanással törhet ki egy vulkán Erdélyben (origo.hu) –, de már hosszú ideje a szakmán belül és kívül, hozzá- és félreértéssel közbeszéd tárgya, hogy alszik-e vagy a közeljövő rémképe-e a Csomád – azaz a Szent Anna-tó krátere és a Torjai-büdösbarlang – alatti tűz – akarom mondani: magmafészek. Ezt a jellegénél fogva heves kitörésekkel jellemezhető vulkánt az ősember láthatta még működni, mintegy 25 000 évvel ezelőtt. Az is lehet, hogy további 25 000 év múlva újra működésbe lép, de jó előre fogja jelezni, mire készül – ha még lesz ember e Földön, hogy e jeleket értelmezze.
Kiváló szakembereink e témában már sokszor, ismételten, fennhangon szóltak, csak hangjuk gyakran nem jut el a fülekig, mert azok jórészt be vannak dugva az okostelefon fülhallgatójával. Arról nem is szólva, hogy egy olyan szöveget, amely nagyobb terjedelmű, mint a mellette levő kép, ma már rendszerint senki nem olvas el. Másrészt, a laikusok könnyen félreérthetik a szakmabéliek által megfogalmazottakat, és innen már csak néhány lépés a riogatás.
Azért kaptam fel a fejemet e témával kapcsolatban, mert egykori tisztelt és szeretett parányőslénytan – persze, úgy is lehet mondani, hogy: „mikropaleontológia” – tanárom majdnem 43 évvel ezelőtt megjelent írása került a kezembe (A Hét 12. évfolyam 13. száma, 1981. március 27.). Döbbenetesen aktuális! Érdemes majdnem az egészet szóról szóra újraközölni (természetesen, a megfelelő, szögletes zárójelbe tett megjegyzésekkel).
Az írás szerzője Fuchs Herman (1915. február 18. – 1996. április 11.) „Brassói” előnevét csak az 1970-es évek második felétől kezdve használta, ez születése helyét jelzi. Iskoláit szülővárosában és Székelyudvarhelyen, egyetemi tanulmányait a Ferdinánd Tudományegyetemen, Kolozsvárt végezte. 1942 és 1972 közt tanított a kolozsvári tudományegyetemen, amely az említett időszak alatt háromszor is nevet változtatott (előbb Ferenc József, majd Bolyai, végül Babeş–Bolyai). Fuchs Hermannak 35 maradandó értékű tudományos dolgozata (főképp őslénytani) és több mint 150 tudománynépszerűsítő írása maradt az utókorra. Ez utóbbi egyikét idézem, melynek címe: Merre tart a hargitai vulkáni tevékenység?
„Hazánkban nincsenek aktív vagy kitörni készülő vulkánok. Mégis – írja Fuchs Herman –, amikor az ember olyan helyen jár, mint a Hargita legdélibb folytatásaként számon tartott Büdöshegy–Bálványosfürdő, vagy ha úgy tetszik Torja közelében, akkor nemcsak tudja, hanem érzékeli is, hogy vulkanikus vidéken jár: a föld mélyéből gázok törnek fel, helyenként éppenséggel főni látszik a kisebb-nagyobb borvízmedencék vize a nagy mennyiségben feltörő gázoktól. A Büdöshegy elnevezésének is a kotlóstojás szagú kénhidrogén (H2S) az alapja, melyből a Büdösbarlang falának alsó részére szép sárga »kéntapéta« rakódik. Nem ritkák itt a kopár területek, ahol e gázok nagyobb mennyiségben összegyűlve vagy lefolyva, lehetetlenné teszik a növényi élet tenyészését.
Egyesek – helytelenül – szolfatára jellegű utóvulkáni működésről beszélnek a Büdösbarlang s a hasonló gázömlések esetében, pedig csak egy olyan mofettastádiumról van szó, amelyben jelen vannak a megelőző szolfatára típusú állapot nyomai. Ugyanis ezt az [előbbi] állapotot – egyebek mellett – sokkal magasabb hőmérséklet és sokkal nagyobb arányú kénhidrogén-tartalom jellemzi.
Az általános felfogás szerint a vidék vulkanizmusának fejlődése a felszínen is észlelhető vulkáni jelenségek teljes megszűnése felé halad, emberi mértékkel mérve természetesen igen-igen lassan.
Azt azonban nem lehet könnyen megállapítani, hogy egy »pillanatban« ez a folyamat – éppen azért, mert általában igen lassú – nem áll-e meg, illetve nem kezd-e visszafelé fejlődni, olyan irányban, mely végső soron vulkáni kitöréshez vezet. Tudomásunk szerint nincsenek – s nem is igen lehetnek – az idők folyamán olyan hitelt érdemlő feljegyzések, amelyek a büdösbarlang gázainak összetételében vagy hőmérsékletében lényegesebb változásokról tanúskodnának. A kimutatott kisebb-nagyobb különbségek az elemzések pontosságbeli különbözőségével, esetleg a gázömlések összetételének és hőmérsékletének többé-kevésbé periodikus ingadozásával magyarázható.” Itt olyan, már rég elavult elemzési adatokat sorakoztat a szerző, melyek mai szemmel semmitmondók. Frissen jelent meg egy kiváló összefoglaló tanulmánykötet (A Kárpátok legfiatalabb tűzhányója, a Csomád, Tortoma Könyvkiadó, Barót, 2023), melyben erre vonatkozóan (is) naprakész adatokra lelhet az érdeklődő olvasó.
„Kétségkívül érdekes volna – folytatja írását Fuchs Herman – a mi vidékünkön is olyan geofizikai módszerekkel és a fúrások geometrikus gradiensek adataival vizsgálni a feltett kérdést, mint ahogy az NSZK-ban [ez az egykori Német Szövetségi Köztársaság – 1989 óta Németország nyugati fele] tették, az Eifel-hegységben [ez azóta nálunk is megtörtént – lásd például az egy bekezdéssel fennebbi beszúrásban ajánlott könyvet]. Itt ezekkel a módszerekkel – főként szeizmogramok [ezek a kőzethatárokról visszaverődő földrengéshullámok grafikus megjelenítése; ma már többnyire háromdimenziós formában (a cikk születése idején még kizárólag kétdimenziósok voltak)] értelmezése útján – sikerült kimutatni, hogy az Eifel-hegység nyugati részében a mélységben még működő vulkáni góc van, mely táplálhatja a vulkáni kitörést közvetlenül előidéző s csak néhány kilométer mélyen elhelyezkedő magmakamrát [esetünkben ez több száz kilométer mélységű]. Bár igaz, hogy itt még 9000 évvel ezelőtt is voltak olyan vulkanikus megnyilvánulások, melyek úgynevezett maarokat hoztak létre (A maarok olyan egyszerű típusú vulkánok, amelyek sekély krátereit egyszeri gázrobbanás [valójában a felszín közelébe került magma által felforralt réteg- vagy talajvíz gőzrobbanása] hozta létre, lávafolyás nélkül.)” – zárja gondolatmenetét Fuchs Herman.
Íme, a földtudományok nagyjai, erdélyi művelői évtizedekkel ezelőtt is az alaposságot választották, ha a Csomád pontosabb megismerését tűzték ki célként. Példájuk ma is követendő, félreérthető mondatok, riogatás helyett mindenkor célszerűbb megismerni, bemutatni, értelmezni a rendelkezésünkre álló tényeket, s a következtetések levonását pedig szerencsés szakmabéliekre bízni, ugyanakkor a szenzációra éhes média merész állításait érdemes óvatossággal, fenntartással kezelni. Ugyanis senkinek sincs szüksége újabb, tudatlanságból és tájékozatlanságból táplált feszültségforrásra, van belőlük éppen elég.
Wanek Ferenc,
nyugalmazott egyetemi tanár
