Hatalmas várakozás előzte meg Tucker Carlson amerikai médiaszemélyiség Putyin elnökkel Moszkvában készült interjúját. Mivel a nagyon hosszú, kétórás interjút a hírlapra jellemző terjedelmi kötöttségek mellett teljes egészében lehetetlen közölni, azt ajánlom mindenkinek, nézze meg az interjút és vonja le magának a következtetéseket belőle. Én ebben a jegyzetben a számomra érdekes részletekre fogok kitérni, és elsősorban arra keresem a választ, hogy vajon miért tartott Putyin hosszú és sokak számára szinte követhetetlen történelemórát az interjú során.
Nyugati vagy keleti stílusú interjú?
Először is azt gondolom, hogy ami a háborúval kapcsolatos információkat illeti, semmi lényegesen új nem hangzott el. Putyin kezdetben még arra az egyszerű kérdésre se volt hajlandó egyenes választ adni, hogy a NATO miatt támadták-e meg Ukrajnát vagy sem. Nyugaton a médiának hatalmas kényszerítő ereje van, pontosabban az újságírók kedvükre ugráltatják a politikusokat, és vannak műsorok, ahol a kérdező többet beszél, mint a kérdezett, aki általában igyekszik felmondani az aktuális politikai narratívának megfelelő paneleket. Ezzel szemben Putyin egyszerűen magához ragadta az interjú alatt az irányítást – pontosabban amikor tetszett neki a kérdés, válaszolt, amikor nem tetszett, akkor a saját ötleteit adta elő. Nyugati szemmel tehát ez egy nagyon furcsa interjú, viszont keleti, vagyis orosz vagy kínai szempontból teljesen átlagos, és nagyon sokat elmond arról, hogy a szóban forgó rezsimekben mennyire tartják az újságírókat, s így arra is, hogy mi a média szerepe ezekben az országokban.
Politika és történelem kényes viszonya
Az interjúnak volt egy kezdeti mozzanata, ahol Putyin minden további teketória nélkül belekezdett egy harmincperces történelemleckébe, amely alatt Carlson végig idegesen feszengett, miközben Putyin nem hagyta magát félbeszakítani, mert ugye, nehogy már őt egy újságíró félbeszakítsa a mondanivalója közben.
Az orosz elnök által ismertetett történelemverzió sok vitát eredményezett az interneten, többen a mesterséges intelligenciát hívták segítségül annak érdekében, hogy ellenőrizzék a Putyin által mondottak történelmi hűségét. (Nem viccelek, tényleg!) Mivel a történelmi hűség egy kimondottan szubjektív kategória, és azóta, amióta az első történelmi eseményt papírra vetették vagy kőbe vésték, annak mindig volt politikai jelentősége. Jelen esetben is erre kell figyelnünk, hiszen ugyanazon történelmi események interpretációja teljesen más perspektívát kínál, attól függően, hogy milyen politikai cél lencséjén át tekintünk a múltban lezajlott történésekre.
Putyin természetesen az eseményeknek az orosz interpretációját tárta a világ elé, és tudjuk róla, hogy nagyon elmélyedt ebben a kérdésben, hiszen nem sokkal a háború előtt jelentetett meg egy hosszú írást ugyanebben a témában. Azt is mondhatjuk, Putyinnak nemcsak élvezet és hobbi a történelem, hanem a politikájának egy jelentős része történelmi ihletésű.
Az ukrán–orosz történelem vitatott kérdései
A vita lényege abban érhető tetten, hogy az oroszok által az orosz állam jogelődjének tekintett Kijevi Rusz az ukránok szerint csak az ő történelmük része, szerintük az oroszok ekkor még sehol sem voltak, pontosabban a moszkvai lápvidéken éldegéltek, és semmi közük a dicső Ruszhoz, melyet a varégok (skandináv harcos-kereskedők, közismert nevükön: vikingek) alapítottak.
Az oroszok ezzel szemben azt állítják, hogy ők is része voltak a Kijevi Rusznak, sőt, akkoriban igazából mindenki csak „rusz” volt, az ukránok meg nem léteztek, és az ukránok lényegében annak a nagyon hosszú folyamatnak az eredményei, mely során a mongolok évszázadokra szétszakították a Rusz fejedelemségeit és a később a Lengyel-Litván Unió uralma alatt lakók nagyon erőteljes lengyel és litván nyelvi és kulturális hatásnak voltak kitéve, miközben létrejött egy új hatalmi központ, a Rusz jogutódja, moszkvai fejedelemség néven.
Hogy ebben kinek van igaza, azt nem az én tisztem eldönteni, de van véleményem a dologról, tekintve, hogy mindig is érdekelt az Arany Horda, mely az egyik legfontosabb tényező volt abban, hogy mindez így alakult.
Szerintem a Kijevi Rusz lakói szétfejlődtek: keleten a mongolok hatására, nyugaton pedig a lengyelek hatására indultak el önálló utakon. Ha csak nyelvészeti alapból indulunk ki, az ukrán nyelv nyelvtana szinte azonos az oroszéval, azonban a szókincsének egy hatalmas hányada lengyel eredetű. Ez a keverék arra utal, hogy egy alapjait tekintve keleti szláv dialektust beszélő népesség jelentős nyugati szláv kulturális befolyás alá került. Erre utal az is, hogy Nyugat-Ukrajna lakói görögkatolikusok, nem ortodoxok vagy katolikusok. Ugyanis a görögkatolikus egyház tulajdonképpen a katolicizmusnak egy, az ortodoxiára kifejlesztett verziója.
Ugyanakkor az orosz narratívával szemben azt gondolom, hogy ők sem ugyanaz a „rusz”, őket ugyanis egyrészt nagyon erőteljes turko-mongol hatás érte, ami tetten érhető nemcsak az orosz politikai mentalitásban, mely sokkal közelebb áll egy törökös, közép-ázsiai mentalitáshoz, mint az európaihoz, hanem a történelmi államszerkezetben és magában az orosz birodalmi expanzióban is. Dzsingisz kán igazi politikai hagyatékát, a terjeszkedést, a leigázást, a birodalmi öntudatot a moszkvai fejedelemség vitte tovább, amikor magát Alaszkát is bekebelezték egy adott pillanatban, arról nem is szólva, hogy ha az orosz főnemességet egy kicsit „megkapargattuk”, akkor általában felsejlett egy tatár ős.
Eredetmítoszok és következményeik
De mindennek vajmi kevés jelentősége van, a történet lényege, amit nem akarnak legtöbben látni, hogy minden államnak van egy történelmi eredetmítosza. Ha ezt az eredetmítoszt valaki megkérdőjelezi, azzal hatalmas politikai vihart kavar, mert az országok, népek, a nemzet maga mind egy-egy eredetmítosz köré épül. Pontosabban, hogy kik vagyunk, az elsősorban, nem a DNS-ünktől függ, hanem hogy milyen eredetmítoszt fogadunk el, és hogy milyen értékközösség tagjának tekintjük magunkat.
Az ukránok nyilvánvalóan egy, az oroszoktól különálló értékközösség tagjának tekintik magukat még akkor is, ha innen nézve ez a különbség elenyésző, s ahhoz, hogy a saját eredetmítoszukat létrehozzák, meg kell kérdőjelezniük az oroszt. Ez azonban azért problémás, mert ezzel kétségbe vonják azt, hogy a moszkvai fejedelemségnek valóban jogelődje volt a Kijevi Rusz. (Mutatja ezt elsőként a két nép neve is: az oroszok neve ennek az államalakulatnak őrzi emlékét, az ukránoké pedig egy későbbi kor geopolitikai helyzetének lenyomataként a peremlakó megnevezésből származik.)
Aki azt hiszi, hogy az oroszok elengedik a Kijevi Ruszt mint történelmi jogelődöt, az nagyon téved, hiszen akkor hirtelen ott állnak a dicső európai politikai ősök nélkül, mindössze az Arany Horda egyik maradékaként, ami egyrészt kimondottan kínos örökség számukra, másrészt elveszítenék az eurázsianizmus történelmi legitimációs alapját, ami legitimitást ad a jelenlétüknek a Fekete-tengertől a Csendes-óceánig. Ebben a keretezésben kell nézni Putyin hosszú történelemóráját.
A szovjet vezetők történelmi tévedése?
Én azt gondolom, az a tény, hogy Putyin az eredetmítosz fenntartását tartotta a legfontosabbnak az interjúban, sokat elárul arról, hogy mire lehet számítani az ukrán háború végkimenetelét illetően. Egyrészt Putyinon látszott az önbizalom, amikor a háborúról beszélt; miközben hangsúlyozta, hogy ők készek tárgyalni, pontosan tudta, hogy úgysem lesz tárgyalás. Amikor Lengyelországról vagy a baltiakról kérdezték, csak vállat vont – ők nem részei az eredetmítosznak, ők nem veszélyeztetik az orosz állam történelmi jogalapját, ebben az összefüggésben a két nyugati szomszéd csak fölöslegesen pattogó bolha a moszkvai vezető szemében. Ukrajnát viszont nem fogják semmilyen körülmények között elengedni most már. Ha rajtuk múlik, kivéreztetik, felszabdalják, elajándékozzák, tulajdonképpen bármilyen megoldás megfelel, amennyiben az ukrán államiság végzetes gyengítését jelenti. Ez számomra is meglepetés, mert a politikai kontextust sokkal fontosabbnak tartottam eddig, de miközben az interjút néztem, valahogy úgy tűnt, hogy az oroszok számára Ukrajna sokkal, de sokkal fontosabb annál, mint azt mi eddig feltételeztük, és a kereskedelmi, politikai, stratégiai megfontolásokon túl van egy másik, érzelmi megfontolás is, ami hatalmas jelentőséggel bír, s ami arról szól, hogy kik az oroszok, és hol a helyük a világban.
Bár nagyon sokan Putyint a szovjet éra nosztalgikusának tartják, szerintem ő ellenkezőleg, a szovjeteket okolja azért, amit részükről nagyfokú szűklátókörűségnek tartott, amikor Ukrajnához csatoltak olyan területeket, melyek az orosz érdekszféra európai jelenlétének alapját képezték. Putyin a szovjet mindenkori vezetést okolja azért, hogy Ukrajnát a jelenlegi állapotában létrehozták, és azért is okolja őket, hogy a hozzácsatolt, stratégiai jelentőségű területekkel együtt hagyták kiszakadni a Szovjetunióból. Az orosz államiság eredetmítosza pedig egy nagyszerű eszköz az ő kezében arra nézve, hogy ezt a „történelmi hibát” egyszer s mindenkorra korrigálja.
Majd meglátjuk, a végén kinek lesz igaza. Azt ugyanis már tudjuk, hogy a történelmet a győztesek írják.
Benkő Erika
(A szerző politológus, a Mikó Imre Jogvédelmi Szolgálat vezetője)
