Hol könnyedén humoros, hol komoran fájdalmas, hol légies, hol küzdelmesen lázadó, hol az idő mindenhatóságába beletörődő… Plugor Sándor, a festő-grafikus-illusztrátor, díszlettervező, tanár és a magát még számos téren kipróbáló alkotó halálának immár 25. évfordulója érkezett el idén, február 20-án, de művei még most is ugyanolyan sikernek örvendenek, mint életében, nem csak Sepsiszentgyörgy vidékén, hanem ennél sokkal szélesebb körben is. Napjainkig számos kiállítást rendeznek alkotásaiból.
Plugor Sándor 1940. március 4-én született Kökösben, ahol gyermekkorát is töltötte. Nyolcadik osztályos korától a marosvásárhelyi művészeti iskolában, majd a kolozsvári Ion Andreescu-főiskolán tanult. Sokan úgy tartják, hogy a művészeti egyetem abban az időben élte aranykorát, számos nagymester volt a „kolozsvári grafikai iskola” akkori évfolyamainak tanulója s vált később az erdélyi könyvkészítés ikonikus alakjává, mint például Plugor Sándor, Deák Ferenc, Árkossy István, Baász Imre.
Mivel szülei ellenezték a kollektív gazdaságba való belépést, Plugor Sándortól megvonták az ösztöndíjat. Így tanulmányainak kezdetét a nélkülözés, a saját keresetből való megélés határozta meg, amely festményeinek eladásából, színházi statisztálásból, világosításból és hasonló munkákból származott. A fordulatot egy illusztrátori állás hozta, amikor 1961-ben elkezdett dolgozni az Utunk folyóiratnál, majd különböző könyvkiadóknak készített grafikákat. Ebből végre számottevő bevételhez jutott, így már ő tudta pénzügyileg támogatni idős szüleit. Később Brassóban, majd Sepsiszentgyörgyön tanított, ahol ma a Művészeti Líceum az ő nevét viseli.
Még iskoláskorában elkezdte rajzolni otthoni rokonait, ismerőseit, mintegy dokumentációs jelleggel örökítette meg a háború viszontagságaiból felépülő település mindennapjait. Ekkor készült munkái romantizálás nélkül jelenítik meg a megviseltség, az öregedés pillanatait. Grafikái és festményei egyfelől a szülőföld iránti ragaszkodást, másfelől az egyetemes emberi lét gondja iránti empátiát ábrázolják: az erdélyi falu lokális jellegzetességein túllépve a Plugor-munkák a mindenkori ember mindenkori problémáit tárják elénk. Ezek az alkotások olyan erővel ragadták meg Szilágyi Domokos figyelmét, hogy ihletésükre megírta az Öregek könyvének szövegét. A kötetben úgy társul grafika és irodalom, hogy egyikük sem válik a másik fölérendeltjévé, egységként kutatják az elmúlás sorskérdését, olyan párhuzamot teremtve, amely egyszerre válik rendkívül személyessé (a szöveg világiasabb, a kor közegét idézi meg, az egyén ettől való elválásának nehézségeit és az öregedés fájdalmait szólaltatja meg), valamint egyetemessé (a képek inkább archaikus társadalmi normákat és sorsszerű eseményeket tárnak elénk). Plugor maga így vall egy beszélgetésben nevelkedéséről és hagyományos értékrendjéről: „Mi úgy nőttünk fel, hogy tízéves korunkra minden a helyére került bennünk és a világban, megvolt a kozmikus világképünk: ember, állat, növény, természet, öreg, fiatal, születés, halál, élet...” (Szatmári László: Egy rajzoló az írók között, Hargita Népe)
Talán ebben a távolról érkező archaikus világban kifejlődő ösztönösség kölcsönzi az időtlenség érzését munkáinak? Hiszen munkásságát nem könnyű besorolni egyértelműen egyetlen művészettörténeti skatulyába se, nem szélsőségesen formabontó, de nem is annak ellentéte. Hanem mindkettő és egyik sem egy időben: a népi életből táplálkozó motívumkincse és vázlatszerű, spontánnak ható vonalhálói egyszerre közelítik őt a hagyományőrzők és a modernek csoportjához. Fodor Sándor Üzenet Odaátról című szövegében így ír róla: „nem sorolható se a »posztmodern«, se a »posztavangárd« kategóriájába, de más divatos vagy divatjamúlt irányzatba se, mégis tőrőlmetszetten korszerű”.
Az életműben domináns fekete-fehér vonalrajzait gyakori reprodukáltságuk miatt sokan illusztrációként tartják számon, még akkor is, ha azok nem szó szerinti illusztrációk sem szándékuk, sem keletkezési körülményeik szempontjából. Ezekről a művekről többen is úgy vélekednek, különös, hogy még nem íródtak melléjük további szövegek. Plugor azonban valóban számtalan illusztrációt készített – amelyeket két különböző kategóriába sorolhatunk. Az egyik a tulajdonképpeni illusztrációké, amelyek felkérés alapján készültek egy folyóirat vagy könyv számára. A másik pedig a munkásságának a meghatározó és önálló fejleménye, amelynek lapjai ugyan egy-egy szöveg ürügyén születtek, de nem külső, hanem belső indíttatásból, így ezek életének, kortárs sorsproblémáinak grafikai megfogalmazása. Ilyenek például a Petőfi-illusztrációk, melyeknek megrajzolását ő maga találta fontosnak. Fontosnak találta, mert „minden műve szívdöbbenés”. (Juhász Ferenc: Plugor Sándor szívdöbbenései, Élet és Irodalom)
A művészetek és szülőföldje iránti elkötelezettsége kitörölhetetlen nyomot hagyott a környék kulturális életében. Miközben Plugor munkáiról elmélkedünk, beleshetünk a művészet elvont és ilyen közvetlenül ritkán feltáruló rétegébe, amely nemcsak az érzékeket ejti rabul, hanem mély filozofikus gondolatokat ébreszt, általában vett emberi és személyes önismeretre hív bennünket. Munkássága napjainkban is azt bizonyítja, hogy a képzőművészet egy eltűnőben lévő kulturális közeg megőrzésének értékes „eszközévé” válhat.
Nyeste Emőke
