Több éve kimutatható, hogy a nyolcadikot végzett erdővidéki tanulók jelentős része nem a kistérség egyetlen középiskolájában, a Baróti Szabó Dávid Középiskolában folytatja tanulmányait. A miértre több válasz is akadhat, de tény, egyikük sem teljesen helytálló. A Baróti Szabó Dávid Középiskola a jó tanintézmények sorába tartozik: a felkészült és elhivatott pedagógusoktól, aki akar, tud tanulni. Ezt csak száraz adatokkal is alá lehetne támasztani – mint az egyetemekre bejutók magas száma –, de talán beszédesebb az, ha az ott végzettek mondják el, milyen szellemi útravalót kaptak a baróti alma matertől. Így havi rendszerességgel hívnak meg öregdiákokat, hogy meséljenek a középiskolában eltöltött évekről, és arról, miként sikerült helytállniuk az életben, hátha példaként szolgálnak a ma fiataljainak. A beszélgetéssorozat házigazdája Hecser László, a Háromszék napilap erdővidéki tudósítója, akinek az első meghívottja a székelyszáldobosi Nyikó Anetta volt.
Derzsi-Ráduly Kázmér, a középiskola igazgatója üdvözölte a művelődési ház nagytermében összegyűlt fiatalokat és tanáraikat. Beszédében úgy fogalmazott: meggyőződése, a Baróti Szabó Dávid Középiskolában pallérozódó fiatalok is képesek arra a teljesítményre, amit a jobb, elitebbnek mondott tanintézményekben végzett társaik elérnek. Nem egy-két, kimagasló eredményt felmutató személy érettségizett ott.
Hecser László megerősítette az iskolaigazgató szavait. Úgy vélte, az erdővidéki középiskola padjait számos olyan, ma már meglett ember koptatta, aki szakmájának, hivatásának igazi mestere lett. Ebben a sorban nem feltétlen kell csak orvosokat, jogászokat, tanárokat megnevezni, hanem állattartó gazdákat, cukrászokat, autószerelőket vagy más mesterségek gyakorlóit is. Mindazokat, akik a Baróti Szabó Dávid Középiskolának is köszönhetően hasznos tagjai lettek közösségüknek.
Az újságíró kérdéseire válaszolva Nyikó Anetta életéről, annak alakulásáról beszélt. Elmondta, testi fogyatékosságát nem tekinti betegségnek, az sokkal inkább állapot, mellyel együtt kell élnie. Kifejtette, hogy akár Székelyszáldoboson, ahol felnőtt, akár Marosvásárhelyen, ahova később került, a kérdések számára ugyanazok voltak: az emberek itt is, ott is megkérdőjelezték alkalmasságát, ha valamilyen elvégzendő tevékenység szóba került, neki pedig bizonyítania kellett, hogy igenis, meg tudja csinálni. Ennek ellenére főleg a jó emlékekből raktározott el.
A Baróti Szabó Dávid Középiskolában az első pillanattól befogadták, fel sem merült, hogy nem mehetne oda. Nem úgy, mint egy barátnőjét, aki szintén mozgássérült, és akit minden marosvásárhelyi líceum elutasított. Sőt, őt nemcsak befogadták Baróton, hanem segítették is, amiben lehetett: földszinti osztályterembe járhatott, kivételesen az iskolaudvarra is behajthatott autójával.
Nagy választás elé került akkor is, amikor egyetemre készült: három egyetemnek küldött levelet, de csak egyetlenegy, a marosvásárhelyi Sapientia válaszolt neki, mi több, maga a dékán, Kelemen András is fogadta, megmutatva neki, hogy mozgássérültként milyen lehetőségei lesznek. A marosvásárhelyi diákéveiről is jó emlékeket őriz: itt került kerekesszékbe, amit el kellett fogadnia, de végül is általa könnyebbé vált az élete. Megtanult vele táncolni és sok minden egyebet is csinálni, amit azelőtt nem tudott. Aztán következett számára a munkahelykeresés, ami szintén nem volt egy könnyű feladat, de az is sikerült.
Végül beszélt a mozgássérülteket érintő általános problémákról, de arról is, hogy a párkapcsolatot, a gyermekáldást sem zárja ki életéből, ha annak eljön az ideje. Egyelőre viszont nem érzi kevesebbnek magát annak hiányában sem. „Nem szoktam gondolkodni azon, mi lenne, ha egészséges lennék, elfogadom, ami van, ebből próbálom kihozni a legtöbbet” – mondotta zárszóként, tanácsként azt javasolva a diákoknak, hogy amennyiben bárhol sérültekkel találkoznának, próbáljanak meg emberekként bánni velük.
Böjte Ferenc
