Boris Johnson bukott brit miniszterelnök a háború második évfordulójának napján ismét Kijevbe látogatott. A hatalompárt frakcióvezetőjétől tudjuk, amennyiben a harcok kitörésének első heteiben, az isztambuli egyeztetések idején nem siet az ukrán fővárosba, jó eséllyel már réges-rég béke lenne. Mennyi, de mennyi pusztítással lehetett volna kevesebb, s mennyi, de mennyi élettel lehetne több... Az előzmények ismeretében számomra ez a vizit cinikusnak és gúnyosnak hat!
Oroszország Ukrajna elleni totális agressziójának második évfordulóján kérdések tömkelegén gondolkodom, melyek közül párat hangosan is megosztanék.
Egy ország vezetője számára vajon mi a nagyobb dicsőség: hősiesen ellenállni a betolakodóval szemben vagy minden lehetségest elkövetni annak érdekében, hogy országa, nemzete ne keveredjék háborúba?
Mitől számít valaki jó hazafinak: ha meghal az országért, vagy ha inkább élni szeretne a hazájáért? Mondjuk a temető magánya helyett családot alapítani és gyereket nemzeni nemzete gyarapodása és fejlődése érdekében?
Milyen győzelem lesz az olyan, amikor terület marad, de már nem lesz, aki belakja azt? Hacsak nem az Európa számára egyre kezelhetetlenebb migránsválság miatt mások betelepítésére készítik elő a terepet...
Vajon hihetünk-e annak az állításnak, hogy Brüsszel, London, Washington önzetlenül segíti az ezer sebből vérző Kijevet, nem pedig önös érdekek vezérlik a fegyverszállítást?
Mi a jobb, a szűnni nem akaró önfeláldozó és nemzettragédiához vezető háború vagy egy kétségtelenül áldozatot igénylő béke és nemzeterősítő megmaradás?
A háború első éve megmutatta, Oroszország nem lesz képes térdre kényszeríteni, maga alá gyűrni Ukrajnát. Az öldöklés második esztendeje pedig arra világított rá, nincs reális esélye a Kijev által dédelgetett katonapolitikai álmoknak. És hogy mit hoz(hat) a harmadik esztendő? Elemzők ugyan bőszen találgatják, de csak egyvalaki tudja biztosan: a Teremtő.
Dunda György
