Hiszem, hogy Isten mindannyiunk útját alakítja és célt ad neki. Az én utamat most éppen Kolozsvár felé irányította, a Bocskai tér 13. szám alá. Itt, a kincses város szívében nevelik, tanítják és készítik Isten szolgálatára az elhívást érző, eltökélt fiatalokat. Egy teljesen másik világot alkotunk Kolozsvár „farkasokkal” is teli utcái közt. A Protestáns Teológiai Intézet robosztus kapuján belépve a hallgató egy buborékba lép, ahol védelmet élvez a város zűrös gondjaitól, ahol kicsit másképp élhet, mint más egyetemek hallgatói. De mégsem vagyunk elszigetelve, hisz minden itt van egy kőhajításra: templom, kultúra, üzlet s számtalan más egyéb is. A teológus hallgató az évszázados falak közt élhet és tanulhat, neves elődök nyomában járhat a díszes lépcsőházban, a díszterem padjaiban ülve pedig a mecénások és pártfogó fejedelmek festményalakjai figyelik minden mozzanatát, s így tartást és fegyelmet követelnek tőle.

Szerethető életet lehet élni az intézetben, minden itt van egy helyen: itt élünk, itt tanulunk, itt mehetünk el istentiszteletre, itt találkozunk egymással, itt szórakozhatunk is. A kényelmes hallgatónak csak a legszükségesebbekért kell kimenni, mert szinte minden igényére választ talál itt bent is. Kevesen vagyunk, közülünk csak mintegy száz hallgató bentlakó is. Így mindenki ismer mindenkit, mindenki tud mindent, ezért alakulhatott ki egy különleges közösség. Sőt, még a tanáraink egy részével is egy fedél alatt lakunk, így nem csak a pulpitusok mögött álló tanárt, hanem az embert is láthatjuk. Nem vagyunk egyformák – hála Istennek –, ezért is tudunk hatással lenni egymásra, tanulni a másiktól, a jó, a hasznos dolgokat elcsenni egymástól. Van itt Erdély minden szegletéből hallgató (szilágysági, mezőségi, kalotaszegi, háromszéki), színes, összetett társaság. Különböző értékek, hagyományok, szokások, igények találkoznak itt, olykor ütköznek is egymással. De mindezekre próbáljuk keresni a megfelelő megoldást és Pál apostol szavaira gondolva teljes alázatossággal, szelídséggel és türelemmel viseljük el egymást szeretettel.

Most már magam mögött tudhatok egy félévet. Hasznos idő volt ez minden szempontból nekem, megtanultam élni a nagyvárosban, megismertem eddig ismeretlen dolgokat, és sikerült néhány morzsát felcsipegetni a teológia cseppet sem egyszerű tudományából. Megtanultam együtt élni valakivel, hiszen eddig egyke voltam, sosem kellett osztozkodnom, mindig enyém volt a szoba, most ez másképp van. Hálás vagyok mindezekért a tapasztalatokért! Jó nekem itt lenni, igazán otthonra találtam, ahol olyan emberekkel lehetek, akiknek élvezem a társaságát, akik hasonló érdeklődéssel, felfogással élnek, mint én. Olyan emberektől, lelkész-professzoroktól tanulhatok, akik a tudományukat készek szívesen és örömmel átadni nekünk, hogy tanulmányaink befejeztével minél több oldalról felvértezve állhassunk Isten, az Ige és az emberek elé.

Nem unalmasak a heteink, minden napnak megvan a maga rendje. Az órarendünk már nem olyan, mint az iskolában, hosszabbak az órák, nagyobbak a szünetek, van olyan, hogy csak déltől van óránk, van, hogy egész nap. Minden reggel rövid áhítattal kezdünk. Hétfő este 7 órától kórus, már több mint egy évszázada, szerdán a bibliaórák rendje, szombat a pihenés és a készülődés napja, vasárnap akadémiai istentisztelet. Szerda és péntek délután kivételével napzáró áhítatokra is sor kerül. Kedvenc pillanataim közé tartozik a vasárnapi istentisztelet előtti gyülekezés, aztán elhangzik: „Első év!”, szép szerivel bevonul minden évfolyam a díszteremmel szomszédos tanácsterembe, ahol a tanárokkal, a szolgáló lelkésszel együtt imádkozunk, majd bevonulunk a díszterembe, és kezdődik az istentisztelet.

Szesszió. Az egyetemista (rém)álma, bár ilyenkor teljesen a maga ura, úgy osztja be az idejét, ahogyan neki tetszik, éppen csak a vizsga dátuma kötött. Nem könnyű megfelelően dönteni, de muszáj. Mindig ott lebeg az ember feje fölött a lustaság és az időpazarlás kardja. Ezek olyan hamar lesújtanak, hogy észre sem veszi őket az áldozat, pillanatok alatt az ágyban vagy más olyan helyen találja magát, ami kicsit sem az íróasztala vagy a könyvtár. Amikor sikerül ellenállni a kísértéseknek – vagy éppen már ég a gyertya a körmünkre –, nekifeszülve készülünk a vizsgára. Nem volt könnyű időszak az első szesszió, de Isten segedelmével átvészeltem. A nehézségek mellett számtalan hangulatos, vidám, értékes élménnyel gazdagodtam. A vizsga napja sérthetetlen, olyankor nincs több tanulás, helyette társasjáték, filmnézés, pihenés, egyszerűen áthangolódás. Egyik vizsga anyagáról átállás a másikéra. Kellemetlen-kellemes, kettős helyzet a vizsga. Előtte rettentően izgul az ember, közben mintha valami álomban lenne – mégis itt kell a legösszeszedettebbnek lenni –, utána pedig egy szikla súlyától megszabadulva könnyebbség tölti el. Rettentően nagy önfegyelem és tudatosság szükségeltetett a helytálláshoz.

Istennek legyen hála megtaláltam a helyemet. Szeretem azt, amit csinálok, ahol és ahogyan vagyok! Benne bízva és neki állandóan hálát adva indultam el az úton, amelyet nekem szánt. Minden érdemért és a kapott jókért a dicsőség legyen csakis Istené!

Fejér Róbert
elsőéves hallgató