Hogy egy történet vissza tud nyúlni az 1500-as évekig, azt maga Balassi Bálint sem hitte volna. Ő inkább a törökökbe verte a józan észt, vagy a libatoll végét rágcsálta szerelmesen, elkeseredetten. A hálátlan utókor pedig 1997 óta a nevében osztogat díjakat olyan költőknek, akik a magyar líra élvonalába tartoznak. Több erdélyi alkotó is a rangos díj kitüntetettje, például Farkas Árpád, László Noémi, Lövétei Lázár László. És ez évtől Fekete Vince költő is.
Így került Balassi Bálint kardja kétszer is Háromszékre, de maradt Budapesten is. Ugyanis Fekete Vince (1965) kétlaki életet folytat, Kézdivásárhelyen, Budapesten is forgatja a tollat. De írni elsősorban Kézdivásárhelyről és környékéről ír, mutatja ezt életműve, mondja ő maga is egy beszélgetésben: „Budapest az otthonom, és úgy is viszonyulok hozzá. Ez egy csodálatos város rengeteg felfedezni valóval, rengeteg kihívással. De megmaradt, és meg is fog maradni a kézdivásárhelyi identitásom. Budapesten élő kézdivásárhelyi vagyok. Kézdi és a környéke, beleértve a szülőfalumat, Kézdiszentkeresztet, no és a Kászonokat, Kászonújfalut is – az is a részem, a múltam és a jelenem is valamiképp.”
Szerzőnk első ízben 1995-ban jelentkezett kötettel, a Parázskönyv (Erdélyi Híradó, Kolozsvár) mind a mai napig érdekes munka, meg is kapta a Romániai Írószövetség Debüt-díját. Kissé légüres tér volt az a korszak: a változások után valahogy nem kerültek elő azok a kéziratok a fiókok mélyéről, melyek nem jelenhettek meg a diktatúra miatt, melyeket nagyon várt az olvasóközönség – mert nem is voltak. Fekete Vince (néhány sorstársával együtt) tulajdonképpen ezt az űrt verseli be – nagy szükség volt erre akkoriban!
A jól sikerült dobbantást további tizenhat kötet követte – nem semmiség, az bizonyos. Közhely, de igaz: akár a jó bor, úgy ért a költészete, legutóbbi kötetében, a Halálgyakorlatok-ban (Magvető Kiadó, 2022) olyan erős, remek strófákkal, látásmóddal, mondanivalóval találkozik az olvasó, hogy borsódzik tőle a háta (a kiadvány ötvenhét verset tartalmaz, mert megjelenésekor ennyi éves volt a szerző). Mondhatni, az alkotó szívósan, aprólékosan építette fel a pályáját, mintegy ellentmondást nem tűrve. Kipróbálta magát a tárcaírásban, gyerekversekben, lapszerkesztésben. 1993-tól a kolozsvári Helikon irodalmi lap Serény Múmia melléklapjának szerkesztője, 1999-től pedig a csíkszeredai Székelyföld című folyóirat szerkesztője, a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának alelnöke. Jelentős szerkesztői munkáját több könyv is bizonyítja, elegendő itt a százkötetes Székely Könyvtárra gondolni, de nem idegen tőle a ma irodalma sem.
Munkásságát számos díjjal ismerték el, a legfontosabbak: az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja (2005), József Attila-díj (2010), Látó-nívódíj – vers (2014), a Romániai Írók Szövetségének díja (2016), Erdély Kortárs Magyar Kultúrájáért-díj (2016), Magyarország Babérkoszorúja díj (2023), a Romániai Írók Szövetségének díja (2023). Emellett a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Írásairól egy Helikonban megjelent interjúban, ilyképpen nyilatkozik: „Nem a realitások érdekeltek elsősorban, hanem a mögöttesük, ami ezek mögött a realitások mögött fellelhető. Az öröm, a tragikum, az érzés, amit bennem keltettek. Az érzéki élmények. A túli. A konkrétumok oldott kontúrjai. És ezért nincs közvetlen reflexió, énkitárulkozás. Persze mondhatom ugyanazt, hogy magamat kerestem itt is. Belülre menni, ha sikerül, el egészen addig a bizonyosig, és lemezteleníteni magad, még ha ennek – tudod – kellemetlen következményei is lehetnek. És közben bizonytalanságban marad az olvasó afelől, hogy ez lehetsz akár te is, de akár ő is vagy valaki más. Egyetlen bizonyosság az élveboncol(ód)ás.”
Miklóssi Szabó István
