Bonyodalmak, sikerecskék…
Eh! Tömd hasad meg osztrigával!
Élj! Pénzt gyűjts! Légy dosztig avval,
s lakájok, pincérek lessék,
ha int kezed, szád kérdezett.

Sziszegj, lebegj a kéj dagályán,
ringj vendéglői lomha gályán,
s ne keltsék szíves híredet!

Szarvat rakj minden férj fejére,
szemednek mind ki kedve-kénye,
szilaj botodra döfjed azt!

Pogány légy, vad, könyörtelen,
elillansz úgyis, mint a fing.
Trónjáról Belzebub kacsint.

S te? Ragyogsz a gödörbe’ lenn.

Magával visz
Mint egy fehér szakállú Ady-isten, aki ítélkezni
mer mások és önmaga felett. És végignézi,
hogyan is tűnik el szeme láttára egy ember, látja
a furcsa mozdulatokat, tudja, már nem sokáig
bírja a fennmaradást, s azt is, hogy ő kimenthetné,
de nem teszi, mert… valami visszatartja attól, hogy
a másik után vesse magát, s ugyanakkor, a kínos
habozás perceiben, gyorsítaná is a pillanatot,
hogy csapjon már össze a homok végleg a fuldokló
feje fölött, s így aztán már hiábavalóvá, lehetetlenné
válik az ugrás, a mentés kísérlete. Pedig tudja,
hogy ez a fuldokló magával visz valamit, ami
nélkül már ő sem élhet.

A hallgatás, mint a rozsda
Hallgattunk, mereven figyeltünk, mintha az elmúlt
percek (vagy talán évek?) minden zaját idegeinktől,
érzékeinktől szerettük volna számon kérni. Aztán
hallgatásunkból a figyelés is kihullott, bámultunk
magunk elé. Később mindkettőnk tekintete a tó
tükrére tévedt. Révületünket magába szippantotta
a tótükör, mint pörkölt szárnyú lepkéket. S már
gondolkodni, szólani sem tudtunk semmiről. Majd,
hogy szemünk kimerült, hallani kezdtük egymás
lélegzetét. Mintha meztelenül állnánk egymás
közelében, anélkül hogy láthatnánk, érezhetnénk
egyik a másikat. A hallgatás úgy merevedett
közénk, úgy gyűlt rajtunk, mint kapuk záraiban
eső után a rozsda.

Vargaváros. Századelő
(Montázs)
In memoriam F. I.
És most itt állnak otthontalanul, becsapottan,
kifosztva és megalázva a hajdani hősök valami
vad összevisszaságban, a hajnali homályban
derengő kapuk előtt…
Pattogva és szikrázva trombita harsan a városi
laktanyából, az ügyeletes tiszt kurta mondatai,
a kapuőr harsány vigyázza az ódon épület falai
között. Világoskékre meszelt, hófehérre festett
házak, jobbról-balról kiálló ereszeikkel,
korhadó zsindelyes tetejükkel, aránytalanul nagy
tetőszerkezetükkel, parányi fatáblás ablakaikkal.
A közvetlenül az utcára nyíló, tavasztól őszig
nyitva tartott ajtók mögött az óriás tölcsérű
gramofonok, vetetlen ágyak és a polcokra meg
rudakra helyezett csizmák, topánkák, gallérok,
szerszámok avíttas kellékei között csendesen és
megfékezhetetlenül ragyog fel a nap. A kanális-
öblökben felgyűlt sok szemét, bőrdarabkák, kenyér
és paprikás krumpli illatát görgeti utcavégről utca-
végre az időnként föltámadó és elhaló szél. Meg-
remegnek a füstölgő zsindelyes házak tetején a
bádog forgókakasok, fűrész kap bele a gyalult
deszkába, hasítanak a gyaluk, pattog az eszterga,
távolabbról a fakalapáccsal egyengetett bádog
jellegzetes pengése, a bankli egyenletes
dobogása. Bégetni kezdenek a juhok, visítani a
malacok, egymást túlharsogva röfögnek a disznók,
elbődül tova egy istállóban egy éhes borjú. Zörög
a lánc a kúton, ahogy nagy gyorsan lefelé eresztik,
inasok, segédek álmosan bámulnak maguk elé,
a friss vízzel egymást locsolva, prüszkölve mos-
danak. Befut az állomásra a reggeli vonat, a
rikkancs futólépésben viszi már a friss újságot a
piactér felé, döcögnek a fiákerek, kigördülnek
az utcákból a kétkerekű csizmadia-taligák a rako-
mányukkal, taszítják-tolják a mejjes kötényükben,
háziszőtt nadrágjukban szurtos inasok, utánuk
jönnek majd sorban a mester úr, a segédek, és a téns-
asszony. Beindul az élet a piactéren, sátrak, szekerek,
portékák, nézelődő falusiak, alkuk, vásárok, áldomások.
Aztán a piac kiürül, az akasztószegekről eltűnnek a
csizmák, fazekak, cipők, már fut is a kicsi inas bőrös
húsért Györffihez. Bindernél ma friss csapolás lesz.
Az öregsegéd megkezdi a hazapakolást. A mester
urak úgy lépnek be a korcsomába, mint aki
hazamegy, ki-ki a megszabott helyére. De másnap
a pirkadó hajnal már ugyanott találja őket álmosan,
még az esteli hegedű hangjaival a fülükben.