Elítélt diákjaink és tanártársaink egy részével a marosvásárhelyi tranzitbörtön egy nagy cellájában vártuk elszállításunkat a büntetés végrehajtására kijelölt börtönbe. Még tartott a szüleink, rokonaink által a tárgyalás után adott válogatott, a múló időnek is ellenálló finomságokból. Ezek – és a szenvedélyes dohányzóknak szánt cigaretta – a „kinti” áruknak többszörösét érték; a jó barátok kaphattak belőle kóstolót, de aztán igyekeztünk beosztani, tudván, hogy belátható időn belül egyelőre ez az utolsó emlékeztető boldog otthonunkra.

Első esetben éltem át azon – helyzetünket még jobban megnyomorító – „élményt”, hogy egy Suciu néven betett hivatásos besúgó egyáltalán nem titkolta kilétét. Lábán bilincset viselt, talán megtévesztésül, és mivel már valamennyi ágy foglalt volt, az egyik alsót választotta, megosztva azt elítélt társunkkal. Sok más, később tapasztalt esettől eltérően Suciu egyáltalán nem leplezte megbízatását. Hallottuk, hogy árulkodott a szolgálatos őrnek. Mi, az ilyesmire még edzetlenek, megdöbbenve hallgattuk a hazugsággal megpúpozott panaszokat. Amikor a szomszédos cellát egy fali tégla kihúzásával elérhetővé tettük, sikerült Csaba öcsémmel kapcsolatba lépnem és egy zsebkendőre elszenesített fadarabbal írt versemet átküldenem. Suciu ezt kivételesen titokban jelenthette, tartván a bosszútól. Meg tudtam volna vesztegetni, mivel kérte, azaz követelte, hogy osszam meg vele, amit az öcsémnek átküldtem. Nem kapott tőlem semmit. Elárult és öcsémet is elárulta az őrök főnökének. Engem nem büntettek meg, de az öcsém háromnapos szigorított áristomot kapott, és ez jobban fájt nekem, hiszen én hoztam ebbe a helyzetbe Csabát. A gyakorlati lélektan durva ismerői tudták, hogy min mentem keresztül a történtek miatt.

Csakhogy fiataljaink, tanítványaink ezt nem nyelték le. Vigasztalhatatlan szomorúságomat látva, Suciu fejére pokrócot dobtak és alaposan elagyabugyálták, hogy az már könyörgésre fogta az öklözések és rúgások éreztén. Titkolni nem lehetett. Tudta, kik büntették meg árulkodásáért. Azonnal verni kezdte az ajtót, és a megjelenő őrnek beszámolt arról, hogy mit tettek vele a „hazátlanok”. A cellába belépő őr és társa felszólította a sejtett tetteseket, hogy jelentkezzenek, akik megrendezték ezt a verést. Megtörtént. A három magyar fiú mellett egy román fiatal is részt vett a megtorlásban (ő is „tartozott” Suciunak). A börtönbeli besúgóknak nincs sem nemzetiségük, sem vallásuk...

Büntetésük azonnali és csoportos volt. Kivitték a verést nyíltan vállalókat az udvarra, hasra kellett feküdniük, és az őrök jó néhányszor átsétáltak rajtuk, megverték alaposan a fiúkat. Nem lehetett kellemes. Az eleven „szőnyegek” úgy fél óra után tértek vissza, csendben leültek, megfenyegették Suciut, de ez az azonnali büntetés további verésektől megóvta. Ez volt tanítványaim bosszúja azért, hogy öcsémet és engem beárult a hivatásos besúgó.

Puskás Attila