Négyéves lehetett, rendesen fel volt öltöztetve egy fehér füsskabátba. Ahogy a pénzt odaadtam neki, azonnal otthagyott, visszaállt a ráparancsolt helyre. Várta a járókelőket, a déli órákban azonban kihalt volt a főtér. Szomorú szívvel folytattam utamat; a prefektúrától még visszanéztem, de csak állt ott egyedül, nem volt szerencsés napja.

A kéregetőket senki sem szereti, ez azonban más volt, mint amit eddig láttam a városban. Nyugalmazott óvónő vagyok, sok szegény sorsú gyermek járt hozzánk, de pénzt soha nem kértek tőlünk.

Egy ilyen csöppségnek az óvodában lenne a helye, ahol egész nap biztonságban van, játszik a vidám gyermekcsoporttal, sok ismeretet szerez, meleg ebédet kap, fűtött helyen alszik. Mindenki tudja, hogy az első hétévi testi-lelki fejlődés egy életre meghatározó lehet...

Azóta is tépelődöm, hogy még hogyan, merre, meddig változik a világ? Digitális korszak ide vagy oda, a gyermekekre oda kell figyelni, mert a ragyogó megvalósítások mellett létezik egy más, sötétebb valóság is.

B. E., Sepsiszentgyörgy