Szinte napi rendszerességgel üt ki tűz a megye egyik vagy másik pontján, öngyulladás, emberi felelőtlenség okozza a lángokat, melyek a szárazság és kánikula miatt villámgyorsan terjednek.
Régi jó szokás volt, ha valamelyik gazdaságban tűz ütött ki, a környék apraja-nagyja segíteni igyekezett, oltani a másikét, védeni a sajátját. Ma már nem így van, állnak az emberek, tátják a szájukat, és várják a tűzoltókat. Ha megérkeznek, végezzék ők a munkát, hisz ezért kapják a pénzt. Így történhet meg, hogy az egyik faluban egy csűr helyett öt ég le, máshol a gazda az állatait keresgéli, ahelyett, hogy odaállna oltani, és gazdaságát védené. Utána lehet a tűzoltókat okolni, hogy nem voltak elég gyorsak, nem jártak el szakszerűen. Ma már az is nagy kegynek számít, ha legalább egy vedret, ásót hajlandóak odaadni a lángokkal harcoló szakembereknek. Általános jelenségről van szó — mondják az illetékesek —, nemtörődömség, lustaság uralkodik, szinte kivételnek számít az, ami Kézdialmás szomszédságában történt, ahol a falubeliek, erdészek egy emberként oltották a legelőt, nehogy az erdőre is átterjedjen a tűz. Romokban hever már a rendtartó székely falu illúziója is. Különcként kezelik, bolondnak nézik azt a gazdát, aki vasárnap délelőtt portája előtt sepreget, és lassan odajutunk, hogy kiröhögik azt, aki vedret ragad a lángok láttán, és menteni próbálja, ami menthető.
