Ami Maros megyével történik, most éppen tanügyi dolgokban, mindenképpen több figyelmet érdemel az eddigieknél a régió egészében, mivel itt a Székelyföld egy részének, és nem is akármilyen részének elszakítására, szórványosítására történik évtizedek óta kísérlet. A megyeszékhely etnikai szerkezetének a túlhajtott iparosítás eszközével történt átgyúrása, a nagyarányú betelepítés csak folytatása volt annak a lépésnek, mely 1968-ban olyan vegyes lakosságú megyét hozott itt létre, melyet a nyelvhatár közepe tájt szel ketté.
Hogy mindez milyen hátrányos helyzetbe szorítottsághoz, jogkorlátozáshoz vezet, újabban beiskolázási gondok terén ismerhette meg a helyi és országos közvélemény.
A nyilvánvaló diszkrimináció, miszerint a megyében magyarul tanuló nyolcadikosok egyharmadának csak román osztályban kínáltak továbbtanulási lehetőséget a jövő évre szóló beiskolázási tervben, hiába került az országos nyilvánosság elé, hiába indított a Diszkriminációellenes Tanács hivatalból eljárást a jogcsorbítás ellen, a megyei tanfelügyelőség csak olyan korrekcióra volt hajlandó, mely még mindig kétszáz diákot arra kényszerítene, hogy ne anyanyelvén folytassa tanulmányait.
A feszült hangulatú tanácskozás adatai, mely vitán az öttagú vezetőtanácsban egyetlen helyettes magyar tanfelügyelőnek egy szál magában kellett képviselnie a diákság és a szülők felének érdekeit, jelzik, hogy méltányosságra, a szakszerű és pedagógiailag értelmes döntésre, diszkriminációmentes állásfoglalásra már eleve nem lehet ezúton számítani sem.
Baj van az irányítói struktúrákkal — miként sántít a főtanfelügyelői logika is. A főtanfelügyelő arra hivatkozik ugyanis, megfigyelték: a magyar diákok egy része szívesebben folytatja tanulmányait román osztályokban.
Hogy replikaként kiderüljön: arról már korábban gondoskodtak őkegyelméék, hogy a legkeresettebb szakosztályokból már eleve csak román tannyelvűek indulhassanak a megyében...
Nyilvánvaló, hogy közös lónak túros a háta. A kisebbségi tanügy gyökeres átszervezésre szorul. A viták nyomán elért, különben féleredmények is csak kérészéletűek lehetnek, ha átfogó rendezésre nem kerül sor.
Az oktatást tannyelvek szerint kell intézményileg is szétválasztani. Tűrhetetlen, hogy bizonyos, méghozzá a legkeresettebb szakmákban magyar osztály nem indul még egy olyan megyében sem, ahol a lakosság és a diákság fele magyar, ahol tehát tömeges a magyar iskolások jelenléte. Egyenlő esélyek nyilvánvalóan úgy nyújthatók a kisebbségi diákságnak tobvábbtanulás terén, ha magyar iskolákba vonjuk össze, azokat magyar tanfelügyelőségnek vetjük alá, és azokban kivétel nélkül mindenik szakos osztály megtalálható!
Kiindulópontunk csak az lehet, hogy minden magyar diáknak magyar iskolában a helye — miként azt 1919 óta legjobbjaink jó párszor megfogalmazták. Itt egy 1946-os Világosság írás címét idéztem. Máig időszerű, mert máig teljesületlen kívánalom maradt.
