– Jelenkorral, közelmúlttal foglalkozó történészként, készülő doktori értekezésének témája a két világháború közötti erdélyi birtokpolitika. Az 1848-as forradalmi eseményekhez fűződő viszonya hogyan illeszthető ebbe a sorba?
– Úgy tartom, a történelem az a diszciplína, amely által jobban megérthetjük saját magunkat, saját jelenünket és közösségünket. Bibó István szerint a történelem olyan, mint a korall, azaz létezik egy élő réteg, amely folyamatosan nő, alakul, annak irányát viszont mindig az alul lévő csontos réteg szabja meg. A Géniuszok a hősök mögött című kiállítás összeállítására való felkérésemnek azért ennél prózaibb okai vannak. Például az, hogy 2012-ben, a Székely Nemzeti Múzeumhoz kerülésemkor gyűjteményi felügyelőként én kaptam meg a történelmi gyűjtemény gondozását, mondhatni első számú feladatként. A gyűjtemény egyik legfontosabb része a ’48-as anyag. A világ bármelyik múzeumára érvényes „szabály”, hogy minél régebbi egy gyűjtemény, annál nagyobb az azt körülvevő káosz. Nem volt az másként nálunk sem, nagyon sokat dolgoztunk a tárgyak azonosításán, újraazonosításán, rendezésén. Egyszóval a felkérés nem ért váratlanul, de sok konzultálás következett, elsősorban a kor szakértőjével, Demeter Lajossal. És természetesen újraolvastam Süli Attila vagy Egyed Ákos munkáit is.

– Hogyan alakult az újrafogalmazott Gábor Áron-kiállítás vezérfonala? 
– Két fontos vezéreszmét fogalmaztunk meg. Az egyik egy új szakmai megközelítés szükségszerűsége. A kollégákkal beszélgetve valami olyan hasonlattal éltem, szemléltessük az egészet úgy, hogy a hősökre és főleg Gábor Áronra hulló klasszikus dicsfény kicsit szóródjon szét, tekintsünk a hősök mögé, vajon hogyan nézett ki az a közösség, azok az emberek, akiknek végül is Gábor Áron az élére állt. Próbáljunk kicsit eltávolodni a korábbi szemlélettől, tekintsünk tágabb összefüggésekbe. A másik késztetés az volt, hogy próbáljunk meg elszakadni a nagyon tárgyközpontú, statikus kiállítástól. Modern paradigma szerint készülő, élményalapú kiállítást álmodtunk meg minimális szöveggel, inkább az interakcióra helyezve a hangsúlyt, legyen az digitális vagy analóg. A megnyitó óta eltelt több mint négy hónap tapasztalata alapján azt mondhatom, vannak látogatók, akiknek ez nagyon bejön, és persze olyanok is, akiknek nem igazán tetszik az új megközelítés. Az alapvető célunk végül is az volt, hogy kezdjünk el másképp beszélni ’48-ról Háromszéken. Párhuzamosan azzal, hogy a kiállítás reflektáljon a jelenre, szóljon a jelen közösségéhez, miközben szakmailag biztos alapokon áll, hasznosítva az új kutatási eredményeket.

– Az előtanulmányok során szembesült korábban nem tapasztalt revelációkkal, újszerű történeti összefüggésekkel?
– Amit említeni fogok, inkább hipotetikus felvetés, no meg kicsit bulváros is, de megkockáztatom: a környéken elterjedt pálinkafőzés tapasztalata hozzájárult a puskaporkészítés tudásának megszerzéséhez, amihez ugyancsak szeszt használtak. De nagyon érdekes volt látni az emberek viselkedését, és nemcsak a hősiességet, az összefogást, hanem a gyarlóságot is, a lopásokat, a fosztogatásokat. Állandó macska-egér játék zajlott például a bizottmányok és a fosztogató háromszéki honvédek között, utóbbiak bizony elhajtották a szászok marháit, kúriákat fosztogattak vagy egyszerűen megtagadták a parancsot. Nagyon érdekesnek találom a kor mentalitását is a különböző társadalmi kategóriák kezelésében. A forradalmi bizottmány által hozott szabály alapján parancsmegtagadás esetében a földbirtokos vagyona elkobozandó, de ha a vétkes nem földbirtokos, ugyanezért főbelövés jár. A jogrendhez való ragaszkodás is érdekes: sok határőr át akarta minősíttetni magát honvéddé, mert az külön kiváltságokkal járt, amelyek révén a határőrség úgymond „kényelmetlenebb” részét el lehetett volna felejteni. De a politikum ragaszkodott hozzá, hogy maradjanak határőrök, mert az nagyon képzett katonákat feltételezett. Lehetnek majd honvédek, de kicsit később. Meghozták ugyan a rendeletet, de rögtön hoztak egy másikat is, amely elnapolta az előbbi életbe léptetését. Ez több esetben is parancsmegtagadásba torkolló zúgolódást okozott Háromszéken. Sokszínű, nagyon tarka világot éltek akkoriban.

– A hadiipar, a forradalom által megteremtett, kikényszerített gazdasági háttér, az új szakmák meghonosodása gyakorolt valamilyen hatást Háromszék későbbi gazdasági életére?
– Megítélésem szerint nem igazán. Nem ismeretesek az akkor létrehozott hadiipar későbbi maradványai, még csak a salétrom-beszolgáltatásé sem, a 19. század második felében ugyanis a vidéki kisebb salétromtermesztéseket kiszorította a chilei salétrom behozatala. Másrészt osztrák-magyar szempontból sem lehetett túlságosan előnyös fenntartani bármilyen hadiipari tevékenységet a háromszékihez hasonló ellenzéki helyen. A dolog a kiegyezés után sem lazult, vagy már elkopott, szükség sem volt rá. A budapesti központi kormányzat és hadi vezetés logikája amúgy a forradalmi időszakban sem támogatta igazából a háromszéki hadiipart. Ők birodalmi rendszerben gondolkoztak, amely rendelkezett egy hadiipari háttérrel, a háromszékihez hasonló „vadhajtások” csak a helyi igények kielégítésére születtek. Nem voltak elég hatékonyak ahhoz, hogy birodalmi szinten építeni lehessen rájuk. Ezért nagyon sokáig nem is támogatták a létrehozásukat, azt tartották, ott inkább készítsenek csak vásznat a lőpor csomagolásához, de se fegyverrel, se puskaporral ne foglalkozzanak, ágyúöntéssel meg főleg ne.

– Tudatos vagy ösztönös erők alakították mégis másként a folyamatokat?
– Úgy történt, hogy a központi álláspont ellenére Csány László, Bem József, valamint Berde Mózes – tehát akiknek jobb rálátásuk volt a helyi viszonyokra – sokszor saját költségvetésből támogatták e kisebb műhelyek létesítését és működtetését. Felülről nézve talán nem, de valójában igen nagy szükség volt ezekre. A háromszéki ágyúöntést erőteljesen felértékeli az orosz betörés fokozódó veszélye, amikor meg kellett erősíteni a szorosokat. Mert a Kézdivásárhelyen készült ágyúk minősége elmaradt ugyan a standardtól, nem bírta a sorozatterhelést – a segesvári csatában például kiderült, hogy ha percenként kell egyet-kettőt lőni ezekkel az ágyúkkal, hamar túlhevülnek, elhasadnak. A hiányosságokat a székelyföldiek találékonysággal és vitézséggel pótolták, és ha a nagyobb csatákban nem is, a szorosok védelménél igen hasznosnak bizonyultak ezek az ágyúk. Ebből a meggondolásból nem ellenezték a gyártásukat, sőt, később támogatták is. De a kellő eszköztár nem állt rendelkezésre, Háromszék pedig semmilyen tekintetben nem számított olyan térségnek, ahol a későbbiekben működőképes hadiipart lehetett volna meghonosítani. Ilyen egységeket sokkal hatékonyabban lehetett bányavidéken működtetni, vagy nagyobb ipari központok közelében, ahol nyersanyag, infrastruktúra, vasút eleve rendelkezésre állt. De az osztrák szempontok az ilyen helyek fenntartását sem támogatták, a Budapestről Nagyváradra költöztetett hadiipari létesítményeket is hamar visszaköltöztették, otthagyva egy jól felszerelt nagy gyárat.

– Nem tart attól, hogy az újraértelmezett kiállítás kikezdi a háromszéki forradalom, Gábor Áron ágyújának romantikus legendáját?
– Nem, Háromszéken ugyanis generációkon át, máig tartóan él a forradalom. Éppen azért, mert közösségi élményként ápolták, az öreg honvédek halálos ágyukon adták át emlékeiket a hátramaradóknak. És a mítoszokat is. Háromszék negyvennyolcasai mindig fontosnak tartották, hogy továbbvigyék a szabadságharc szellemiségét, még ha „technikailag” el is veszítettük a forradalmat.

Tóth-Bartos András
Kézdivásárhelyen született 1981-ben. Középiskolai tanulmányait szülővárosa református gimnáziumában végezte, ahol 2000-ben érettségizett. Az egyetemet Kolozsvárott a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen végezte, a 2008-as diplomázást követően Budapesten az Eötvös Loránd Tudományegyetemen teljesítette ki. Munkatársa volt a kézdivásárhelyi Incze László Céhtörténeti Múzeumnak, tanított ugyanott a Nagy Mózes Elméleti Líceumban, illetve a maksai Orbán Balázs Általános Iskolában. 2012-től a Székely Nemzeti Múzeum történész-muzeológusa, ahol a történelmi gyűjteményt felügyeli. Kutatási területe: birtokpolitika és földreformok a két világháború közötti Erdélyben, Észak-Erdély reintegrációja a második bécsi döntés után, Kovászna megye története az 1968-as közigazgatási reformot követően. Publikációi hazai és külföldi szaklapokban, tanulmánykötetekben egyaránt megtalálhatók.