Szíved alatt nagy-nagy súllyal,
villámokkal, háborúval
– szórva lángokat –,
örökös kardsuhogásban,
örvénylésben, zuhogásban,
jajgatva és sziszegve az alig járt utat,
zúzós, kerekes batáron,
jöttél mennyköves határon
(arcul verten is!),
sziklák között, csonterdőben,
csupa gondban, talpig gőgben –
föld gyomrából véve még a lélegzeted is…
Fehér inged gyönge vászna
lobogott az éjszakába’
izzó újholdra,
alatta a fenyves-ország
– hegyek, völgyek, házak, orcák –
álmában a mindenségbe beleivódva…
S mintha enni, inni kérne,
vont a táj a kebelére,
konok gyermeket,
recsegtek a csigolyáid,
csont és mellkas, meg a hát is,
erdők zengtek, sóhajokból lettek tengerek.
Körbe néztél, büszke gazda,
hegyre, völgyre és patakra:
rendezd sorait,
mert az Úr, egy intelemre,
rápaskol a végtelenre,
s havaival, fehérséggel mindent beborít.
Majd megálltál, hogy bevárván,
rád ragyogjon a szivárvány
völgyön és hegyen –,
míg a füvek megsárgulnak,
a halak jég alá bújnak,
s fák ágain, lomb helyébe újabb lomb terem.
