Marosi Ildikó szép riportja 1975 augusztusában jelent meg az akkor új épületről, ebből idézek:  „Puskás Sándor marosvásárhelyi építész, akinek elképzelésében párosult a különleges fekvésű dombos terep kihasználása és a helyi építési hagyományok korszerű továbbfejlesztése. Ezt az épületet méltán vallják mestermunkájuknak a Kovászna megyei Építkezési Vállalat dolgozói. Simon Ferenc építőmester vezetésével tudásuk legjavát adták... A Megyei Tervező Intézet I. sz. műhelyének tagjai Riti Oliver építész vezetésével a helyi viszonyokhoz alkalmazták a stílusjegyeket, melyekből sokat érvényesítettek... De hát mit is foglal magában ez a 15 és fél millió lejt érő Művelődési Ház? Elsősorban ötszázhatvan férőhelyes, zsinórpadlással ellátott, gyors változásokra alkalmas, a helybéli színháznál nagyobb nyílású színpadot. A nézőtér falát és mennyezetét vörösrézzel kombinált barna-fekete faburkolat takarja. A padlózatot és a széksorokat a bársonynak lila-zöld-konyak színű variációi fedik. A színpadot mohazöld függöny választja el a nézőtértől. A könyvtár olvasóteremmel várja a művelődésre vágyó olvasót. Az önművelődésre vágyóknak nem esik nehezére, hogy megismerjék Kovács László igazgatót, hogy a könyvtár látogatottsága állandósuljon.”

Néhai szomszédom, Magyari Lajos író és költő azt kívánta, legyen az új szakszervezeti művelődési palota a tudatalakítás új fellegvára, teljen meg emberrel és lélekkel. Volt táncterem is a nagy épületben, ahol a szentgyörgyi Helyiipari Vállalat ifjabb táncosai gyakorolták a zenére való mozgás művészetét.

Sajnos, ez már mind a múlté, az egykori új művelődési ház (a ma Kónya Ádám nevét viselő „régi”, de hál’ istennek, még mindig jól szolgáló kultúrotthonhoz képest volt az) Péter Sándor író, újságíró találó megfogalmazása szerint városunk szégyenfoltjává vált. Ugyancsak a Háromszék tudósított arról, hogy a diákok „felkavarták az állóvizet” a 2012 őszén végleg bezárt, pusztuló épületben, „de nem eléggé”. Egykori büszkeségünk szabad prédává vált, kis szekereken visznek el minden mozdíthatót az élelmes beszerzők, és amikor ezekből kifogytak, ajtókat, ablakkereteket feszítettek le, még a padlót is felszedték, nemrég tűz pusztította az épületet. Nincs gazdája, az önkormányzat évek óta szeretné megszerezni, de a mai napig nem tisztázták a tulajdonjogát. Emiatt nem is őrzi senki.

Néhanapján jómagam is elsétálok mellette, de már félek benézni is az egykori gyönyörű Szakszervezeti Művelődési Házba, annyi emlékezetes előadás helyszínére. Nagyon remélem, hogy ezért a romlásért-rombolásért egyszer majd felelni fognak az illetékesek.

Ferenczy L. Tibor