Soha nem lesz autonómiája Romániában a székelységnek, a magyarságnak, mert… S itt őexcellenciája „jogos" argumentummal támasztotta alá rövid, mindössze négy beszédhangból, betűből álló SOHA szavát: mert az alkotmányellenes. Mert hát Románia nemzetállam, és ugye, egy nemzetállamban csak egy nemzet van, a román nemzet, mi tulajdonképpen nem is vagyunk, vagy ha vagyunk, csak egyének vagyunk — ezért illetnek meg bennünket egyéni jogok —, és nem vagyunk sem nemzet, sem kollektívum — ezért nem illetnek meg bennünket kollektív jogok.

És ha nem vagyunk közösség, akkor sohanapon lesz autonómiánk. És nem lesz magyar állami egyetemünk sem, vagy nem lesz állami támogatása a magánegyetemünknek sem. Mert csak ilyen van nekünk! Magánegyetemünk! Állami egyetem nem illet meg bennünket. De miért is illetne?

Államelnök Urunk jogosan vonja le következtetéseit. Ha nem vagyunk, akkor nem is érdemlünk meg semmit! Ha nem vagyunk elég kollektívek, akkor miért legyenek kollektív jogaink? Ez utóbbiakat figyelmeztetésnek is felfoghatnánk. Kollektívummá, közösséggé kell szerveződnünk végre. Közösséggé, mely tudja, hogy van, s tiltakozik legalább — ezzel hozza tudomására annak a rosszul tájékozott vagy akarattal mellébeszélő egyénnek —, hogy igenis, van! Ezért államelnökünk szavait tekintsük biztatásnak. Biztatásnak arra, hogy merjük kinyilatkoztatni, kinyilvánítani, hogy igenis, vagyunk! És nemcsak egyének vagyunk, hanem közösség is. És olyan közösség, melynek más az arca, más a nyelve (a sokszor hangoztatott Caracal-példázatára ezt soha senki nem akarta vagy nem merte tudomására hozni, nem merte arra figyelmeztetni, hogy azért Caracal és Harkov között különbség van), más a hite, más a történelme, más a kultúrája. József Attila szavaival: Másképp tapad fejünkön a haj! Másképp mondjuk, ejtjük ki ezt a szót, valahonnan bentről, a mélyből, a legmélyebből jövően, hogy magyarok vagyunk. És hogy más a tegnapunk, más a mánk (nemrég olvastam valahol, a mi megyénkben az átlagfizetés kisebb az országosnál, tehát igenis, van megkülönböztetés az országban, Őurasága is tudja, hogy a teljes jogegyenlőség jegyében más eszközökkel kell kezelni bennünket. És úgy is kezelnek. Megkülönböztetve azoktól, akik benne vannak az alkotmány első paragrafusában.)

Vegyük hát figyelmeztetésnek Őurasága szavait, kedves magyar, kedves székelymagyar testvéreim! Figyelmeztessenek arra, hogy igenis, közösséggé, cselekvő közösséggé kell szerveződnünk. Olyan közösséggé, amely tudomásul veszi, hogy miként tekint rá az ország vagy legalábbis annak legfőbb személyisége, az az ember, akire majdnem egyöntetűen szavaztunk akkor is, amikor elnök lett, s akkor is, amikor el akarták bizonyos erők távolítani az elnöki székből. Vegyük tudomásul, hogy a hálára várás ideje lejárt. A reménykedés ideje — hogy észrevétetünk, hogy elismertetünk, hogy jogaink maguktól biztosíttatnak — lejárt. Ahol még nem nem akarásból, hanem inkább közönyből, cselekvésképtelenségből nem alakultak meg, sürgősen meg kell alakítani a helyi Székely Tanácsokat. S tiltakozó akciókkal kell tudomására hozni államelnök urunknak, hogy igenis, vagyunk! Igenis, közösség vagyunk! És követeljük, hogy Románia tartsa be bár azokat a nemzetközi kötelezettségeit, melyeket aláírásával hitelesített. Tartsa be az Emberi Jogok Chartáját! Tartsa be az önrendelkezés jogát! Igenis, minden önkormányzat sürgősen szavazza meg azt, hogy népszavazást ír ki a Székelyföld státusát illetően. Egy népszavazást már tartottunk. Egy népszavazáson már kinyilvánította a szóhoz jutottak 99 és valahány, tehát majdnem száz százaléka, hogy igenis, akarja a Székelyföld autonómiáját. És ha elérjük az újabb népszavazást — ami rajtunk is múlik —, akkor mind ott leszünk, és mind kimondjuk, hogy ragaszkodunk az önrendelkezés jogához!

Így hát székely temperamentummal a bölcsesség nélkül kimondott SOHÁra válaszoljuk azt, hogy: AZÉRT IS!

***

Késő este, amikor először nyitottam ki a televíziót, azt hittem, rosszul látok, rosszul hallok. Államfőnket eddig sokkal bölcsebbnek hittem, mintsem hogy kiáll a világ elé, és ostobaságokat beszél. Azt mondja ki képletesen, hogy Románia nem tartja tiszteletben a kisebbségi jogokat. Az az ország, amelyben Európa egyik legnagyobb számú más nemzetiségű őshonos lakosa él, mely a Székelyföldet nem kisebbségben, hanem nyolcvanszázalékos többségben lakja, amely nem idejött, hanem itt él legendái szerint több mint másfél ezer, dokumentumokkal igazoltan is több mint 1100 év óta, melynek annak idején, amikor még kacsintani kellett a nagyhatalmak felé, a küszöbön álló béketárgyalások felé, teljes önrendelkezést ígért, arról most a világ előtt kinyilvánítja, hogy nem tekinti ezt a közel kétmilliós nagyságrendű népet jogalanynak. És nem is fogja annak tekinteni — saját szavával — SOHA. Teljes emberi mivoltomban tiltakozom — s tiltakozzunk mind — e megfontolatlan kijelentés ellen!