Anna és Gyuri – ők csak így szólítják egymást – a sepsiszentgyörgyi unitárius templomban. Vallják, hogy az írás és az olvasás abban is segít, hogy mások élményei a mi élményeink lehessenek, azaz meg tudjuk érteni egymást. Beszélgetnek. Rutinosan, hiszen harmincöt éve ezt teszik: házastársak. Csakhogy most a közönség is hallhatja, amint Szabó T. Anna költő és Dragomán György író műveikről, életükről mesélnek, felolvasnak. Rendhagyó irodalomóra, beavatás az alkotás műhelytitkaiba vagy a hosszú, tartalmas párkapcsolat titkaiba – sokféleképpen leírható ez a tömény, bő órányi varázslat.
Szabó T. Anna kolozsvári, Dragomán György marosvásárhelyi, családjaikkal még diákként Magyarországra költöztek, s nagyon korán találkoztak egymással. Anna 1987-ben került Szombathelyre, György pedig 1988-ban, s amikor e városban megismerkedtek, Anna 16 esztendős volt, György csupán 15. Nemcsak élni tanultak együtt, hanem írni és fordítani is, „mi egymás mellett futva, haladva lettünk írók”. Anna fejében már akkor „végtelen mennyiségű” vers volt, bármilyen szóra tudott egy idézetet mondani, György viszont csak egy vers tartalmát jegyezte meg, ezért novelláival udvarolt neki. Amikor először meglátogatta otthon, másfél órát várt rá, míg Anna a konyhában túrós batyut készített, csakhogy György a várakozás mellett a túrót sem szerette. Anna nem is erőltette, éhes férfival azóta sem vitatkozik – erre két fia is megtanította –, inkább beszélgetni kezdtek. És azóta is ezt teszik.
Eme egyedi alkotói és családi folyamatba pillanthattak bele azok a kíváncsi sepsiszentgyörgyiek – Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója jó érzékkel mérte fel, hogy a Szent György Napok kulturális hetének nyitórendezvényéhez a Gábor Áron-terem szűkös lenne –, akik hétfőn késő délután teljesen megtöltötték az unitárius templomot, többnyire hölgyek. Elismert, befutott írókat hallgathattak: az is jól járt, aki Szabó T. Anna költészetére volt kíváncsi, de az is, aki Dragomán György regényíróval kívánt ismerkedni, ám az sem csalódott, aki Dragománt csak receptjei okán ismeri. És az is jól járt, aki az írás mesterségéről kívánt biztos támpontokat szerezni, hiszen mindketten érzékeltették: az írónak bármiről tudnia kell írni.
Tíz évvel ezelőtt jártak utoljára Sepsiszentgyörgyön, azóta is az irodalomban és az irodalomért élnek, hangsúlyozta Szonda Szabolcs. A szerzők tavaszi versek, szövegek felolvasásával kezdtek, később azt is hozzátették, legjobban tavasszal tudnak írni, a tavasz számukra nagyon kreatív időszak. Szabó T. Anna szerint Gyuri az érzékelés, az ismeret írója, s a kérdés pedig mindig az, hogyan lehet szavakká formálni azt, amit meglátsz, a tapasztalatokat?
Dragomán György szerint együtt kellett megtanulniuk, miként lesz az érzékelésből, az odafigyelésből, az érzékenységből írás, szöveg; miközben magának az írásnak nincs célja, s ha mégis van, akkor az az, hogy a szavak emlékeket teremtsenek. „Nem lehet élesen elválasztani a prózát és a költészetet, ezért szoktam mondani – magyarázta Dragomán György –, hogy aki prózát akar írni, annak verseket is kell olvasnia, meg kell tanulni költőnek is lenni, minden író költő egy kicsit, mert a nyelv ritmusa, az érzékelés erőssége, az élmények átadása erősen összefügg egymással, tehát a jó próza szinte mindig költői próza”. „A mi mesterségünk olyan – folytatta –, hogy a szerszámokat is nekünk kell kikovácsolni, de még a bazaltot is nekünk kell kiásni ahhoz, hogy legyen min kikovácsolni a szerszámot; annyira meg kell az embernek ismernie saját magát, amíg íróvá válik, nincs erre recept, meg kell tanulni valahogy, mi azóta is együtt tanuljuk ezt; elég nagy odaadással és szigorral fordultunk egymás írásai felé, mindig elolvastuk, megbeszéltük, az elején feladatokat adtunk egymásnak”. „Mi mind a ketten olyan írók vagyunk – tette hozzá Dragomán –, akik saját magunkból is, de a fantáziánkból is építkezünk, ez a látomásosság, az olvasó úgy látja, mintha vele történt volna. A világot fordítjuk le a saját nyelvünkre és magunkat a világ nyelvére”. Mindezek kapcsán Szabó T. Anna megjegyezte: „indulj ki a tényekből, exponálj, transzponálj”, ezt a mondatot találta ki, mint egy írópalántáknak adható első tanácsot.
Utolsó megjelent könyve (Adjuk meg a módját! – írások főzésről és evésről) kapcsán Dragomán György azt is elmondta, úgy kell receptet írni, mintha az is egy történet lenne; e kötet címét a felesége adta, s amikor dedikálja e kötetét, örömmel látja, hogy olykor zsírosak a lapjai, azaz, az olvasók még a konyhába is kiviszik, főzés közben is lapozzák. Egyébként rendszeresen süt kenyeret is, mint megtudtuk, nagyapjának péksége volt Marosvásárhelyen az egykori Görbe utcában...
A beszélgetés végén a szentgyörgyiek hosszú sorban álltak, hogy köteteiket dedikáltassák a szerzőkkel.
