A templomi esküvőre az állami anyakönyvezés után kerül sor. Jogilag nézve tehát már mint férj és feleség állnak az úrasztala előtt. A jövendő boldogság ígéretének fénye ragyog arcukon, amikor mondják a lelkész után: „szeretem, szeretetből veszem el őt…, szeretetből megyek hozzá…”

Ma már magától értetődő és természetes, hogy két fiatalnak egy életre szóló kapcsolata – akkor is, ha nem hosszú időre tervezik – szeretetre épül. Míg régen a földbirtok vagy a pénz nagyobb, fontosabb szerepet játszott, ma már a vagyon sokkal kevésbé szól bele a szerelmesek elhatározásába. De vajon szeretet-e az, amit a házasságra készülők annak tartanak? Szeretet-e az, ha eleve arra számítanak, hogy a „másik” igazodjon hozzájuk, a „másik” dolga és kötelessége az „egyiket” kiszolgálni. Bizony nem szeretet az, ha mindig mindenben csak nekem lehet és kell is, hogy igazam legyen.

Sok házasság azért romlik el, egy idő után azért bomlik fel, mert bár sokat – néha túl sokat is – beszélünk a szeretetről, a gyakorlatnak semmi köze hozzá. Az a kisebb baj, ha azt állítjuk, hogy szeretjük egymást, de csak azért, hogy a másik szeressen engem. Az a nagyobb baj, amikor nem a másikat (úgy, ahogy van) szeretem, hanem rajta, benne valami ideiglenest, idővel elmúlót. Azért szeretem, mert szép, fiatal, jól táncol, karcsú, fényes pálya előtt áll, nagy a jövedelme vagy megnyerő az alakja, a modora, művelt, széles látókörű. Az sem szerencsés, ha pontosan meg tudom indokolni, miért szeretem. Amikor Mózes Istennek Izráelt kiválasztó akaratát magyarázza, akkor azt mondja, nem azért szeretett titeket Isten, mert a legnagyobbak lennétek – sőt, ti vagytok a legkisebbek a népek családjában –, hanem azért, „mert szeret benneteket az Úr”  (5Móz 7,8). Szeretetének indoka: csak.

Amikor tehát egy ifjú feleséget, egy leány férjet választ magának, ne azt keresse, miért szereti, mit szeretett meg a másikban. Mert ha csak valamiért szereti, ha csak valamilyen tulajdonságát kedveli és nincs a szeretetet mélyén ez a megmagyarázhatatlan csak, akkor lehet, hogy szeretete kellemes érzéseket kelt, de nem sok köze lesz az igazi szeretethez. Ezért nincs az eskü szövegében a szeretet mellett jelző. Nem „halálosan”, nem „forró szerelemmel”, nem „örökké tartóan”, hanem egész egyszerűen csak szeretem, és ebből a szeretetből fakadóan veszem el, illetve megyek hozzá feleségül.

Az 1Kor 13 szép leírást ad erről a szeretetről. Sokan állítják, hogy Pál apostol itt nem a mi emberi, hanem Istennek Jézusban megmutatott szeretetéről ír. Ez a szeretet valóban „soha el nem múlik”. A mienkkel sajnos ez megtörténhet. De ha a mi szeretetünket Istennek irántunk való szeretetére építjük és a mienk megerőtlenedése idején Isten szeretetéből merítünk erőt, akkor sosem fogjuk azt mondani annak, akit így szeretünk: „Kész, elfogyott, nincs tovább!” Mert az a szeretet, amelyik csak egy pár évig tart, s ilyen kegyetlen kijelentésre képes, nem igazán szeretet. Ilyen „rövid lejáratú” szeretetre házasságot építeni könnyelműség!