Minden az otthoni körülményeket juttatta eszembe: szaporodik a gyom, itt-ott eldobott műanyaggal játszik a szél... Láttam viszont valamit, ami sok fejtörésre adott okot: valamikor az 50-es, 60-as, 70-es években, mikor itt a nagy termelőszövetkezeteket kialakították, a tervezők figyeltek arra, hogy a munkások a munkahelyen nyugodt körülmények között el tudják fogyasztani az ebédjüket, és munka után zuhanyozni is lehessen. Jómagam, aki egy székely falucskából érkeztem, igen-igen csodálkoztam a látottakon. Miért? Mert nálunk mintha elfelejtették volna annak idején, hogy egy izzadós nyári nap után az embernek jólesik, ha lemossa magáról a mező porát...

Ennyit a mezőgazdaságról, most evezzünk más vizekre. Középiskolás koromban egy átlagos nap így nézett ki: hatkor keltem, stoppal bementem Kézdivásárhelyre, aztán a napi órák számától függően délután öt-hat órára ,,már" otthon is voltam. Indulás előtt lenyomtam egy gyors reggelit, meleg ételt ismét csak otthon ettem. Néha vettem valami rágni valót a suli pincéjében levő boltocskában, ebben sem volt semmi különös. Nálunk ez megszokott helyzet. Meleg ételt napközben nem eszik a diák, de a tanár sem. Valami oknál fogva még nem nagyon jutott eszébe senkinek, hogy napi nyolc órán át nem lehet figyelni üres gyomorral, de magyarázni sem; hogy a szervezet legnagyobb fogyasztója az agyunk, amit sok-sok kalóriával kell ellátni, hogy jól működjön. Emlékszem, sokszor voltam orvosnál az állandó fejfájások miatt, pedig ez talán elkerülhető lett volna egy korty meleg levessel... És olyan nagyon megszoktuk a rendszertelenséget, hogy nem is vesszük észre. A falvakról bejáró diákok legfeljebb a szünetekben gyúrhatnak le gyorsan egy-egy szendvicset, ha ugyan visznek magukkal... Ha körülnézünk kicsit a világban, láthatjuk, hogy nem ez a normális.

Vegyük szemügyre most a hivatalokat. Napi nyolc órát dolgozik elméletileg egy hivatalnok. Biztosan hallottak már olyan megjegyzéseket a várakozó ügyfelektől, hogy munkaidőben elmennek ebédelni, kávézni stb. Na ilyet más fejlett országban nem tapasztalni, mert ott a nyolc óra munkaidő alatt jár egy óra ebédszünet, mialatt nincs ügyfélfogadás. Rájöttek, hogy nem jó, ha a kis szendvicsét a papírhalmazai közt próbálja elmajszolgatni két ügyféllel való találkozás közt. Azt hiszem, sok olyan munkahely létezik nálunk, ahol a napi nyolc-tíz órában nincs szusszanásnyi idő, hogy az ember ,,hivatalosan" is meg tudjon pihenni. Marad a lopott szünet a maga kockázataival... Azokban az európai országokban, ahol eddig jártam, természetes a legalább félórás ebédszünet, minden nagyobb hivatalban és iskolában van ebédlő és konyha, esetleg szerződött vendéglői ellátás; alig van olyan munkahely, ahol ne lehetne leülni egy asztal mellé fél órára, vagy ne lehetne zuhanyozni, főleg ha fizikai munkát is végeznek.

Ezzel szemben nálunk a hivatalnok az íróasztala, a gyári munkás a gépe mellett táplálkozik. Nem tudom, mi a törvényi előírás, hogyan képzelik el a vezetők egy átlagos polgár életét, de miután láttam más rendszereket is, agyrémnek tűnik, ami nálunk van. Csak gondoljuk végig: a jelenlegi társadalmi berendezkedés úgy követeli meg, hogy a családokban mindkét szülőnek munkahelye legyen, mert egy fizetés nem elég a megélhetéshez. Így a család csak délután, iskola és munka után találkozik. Egy nyugati családban ilyenkor tévéznek, tanulnak, játszanak, barkácsolnak stb. Nálunk csak most kezdődik a második műszak, a nő ugyanis főz, mosogat, ellátja a háztartást, s közben még azt is elvárják tőle, hogy legyen jó anyuka, meg szép feleség... A Nyugaton élő feleség nem főz, mert a gyerekei ebédeltek az iskolában, a férje meg ő ebédszünetben beugrottak egy-egy étterembe a munkatársakkal. Igaz, itt nincs mindenkinek pénze étteremre, drágák is. És ebédszünet sincs...

Talán nem voltam eléggé figyelmes, de nem hallottam a választási kampányban egyetlen ígéretet sem arra nézve, hogy majd lesz törvényes ebédidő mindenkinek. Azt nem értem, hogy miért nem jut ez senkinek eszébe. Nincs rá igény? Minket nem zavar az, ha az iskolapadban vagy az íróasztal mellett kell ebédelnünk? Miért van az, hogy az egyik legalapvetőbb szükségletünk kielégítésére nem szánunk időt, olyannyira, hogy talán még törvényi előírások sem szabályozzák? Talán a politikus, aki nem nyolc órát robotol, s abban a vendéglőben eszik, ahol épp kívánja, nem jött rá, hogy honfitársai nem mozdulhatnak ki munkahelyükről? Vagy még nem jöttünk rá, hogy nemcsak az állatnak van szüksége rendszeresen takarmányra, hanem mi magunk is csak akkor tudunk figyelmes, pontos, hatékony munkát végezni, ha kellően magas a vércukorszintünk? Biztosan nem így van. De akkor miért nem hallatszik a szakszervezetek üvöltése, hogy jobb munkakörülményeket akarnak?

Ha tudják a választ, kérem, írjanak!

Szilágyi Szabolcs