Négy képzőművész meglátogatásával folytatódott tegnap az EMŰK, az Andrei Mureșanu Színház és a Liszt Intézet által szervezett ArtBrunch sorozat, amely ezúttal négy, sőt, öt külön világba engedett betekintést a Nyugdíjasok Önsegélyző Pénztára számára a hetvenes években épült, már rég fűtetlen, de nagyon világos tetőtéri műtermekben, ahol az újrahasznosítás nem aktuális divat, hanem belső szükséglet az amúgy folyton kísérletező alkotók számára.
Albert Levente a sík és a tér kapcsolatát próbálja legújabb munkáiban létrehozni képekkel és installációkkal; elmondása szerint az ötvenes-hatvanas években készült anyagokkal, régi fotópapírokkal, indigóval dolgozik, aki talál még ilyeneket a padláson, az ne dobja ki, örömmel fogadja. Bemutatta néhány sorozatát – mindig három elemmel kezd, ezek néha felszaporodnak ötre, kilencre, néha nem –, és azt is elárulta, hogy régebb „lököttebbnél lököttebb” címeket adott a munkáinak, de most már visszafogja magát. De csak szóban: a folyosót, az előteret és a lépcsőházat is az ő művei díszítik, miután megjárták magukat egy-egy kiállításon.
Vinczeffy László először is egy pohárka pálinkát töltött mindenkinek, aki elfogadta. Aztán megmutatta az utóbbi időben festett képeit, a szülőfalujában, Atyhán berendezett Kakasülő Galéria következő kiállításának anyagát, és magyarázatokat is fűzött hozzájuk. Mint mondta, reggel soha nem tudja, hogy mit fog festeni, csak leül a fehér vászon elé és bámul; aztán kanyarít egy vonalat, és attól kezdve munka közben jönnek az ötletei. Van, amikor mérgesen megy haza, hogy egy vonalat vagy színt másképp kellett volna odatenni, de aztán jön a következő nap. 1990 óta szobrászkodik is, a fából készült alkotásoknak egy része festett, ahogy festményei is sokszor szoborszerűek, könnyű őket elképzelni kifaragva vagy fémből hajtogatva, kiöntve.
Éltes Barna szerint az ember teremtése is a szobrászattal, a megformált agyaggal kezdődött, ő pedig megpróbál visszatérni a lényeghez. Ez most számára a földdel való festést jelenti, amihez szennyezéstől mentes vagy szakrális helyről származó nyersanyagokat használ fel. A vászonra felvitt föld lemosható, visszanyerhető, elültethető benne egy mag – indokolta meg. Szobrai is képek, olyan értelemben, hogy az ember, ha megáll, mindig egy képet lát maga előtt, ha pedig odébb mozdul, akkor egy másik képet. Ő maga eleinte nem tudta, hogy festő legyen-e, vagy inkább szobrász, aztán kitanulta a szobrászatot, vannak megrendelései itthon és külföldön is (emellett pedig a Székely Nemzeti Múzeumnál dolgozik restaurátorként és muzeológusként), de nem szeretne a kényelmes, kitaposott úton járni, mert nincs értelme ugyanazt ragozni a végtelenségig; fontos, hogy ne veszítsük el a gyermeki kíváncsiságot.
Miklóssy Mária először az idén éppen 25 éve elhunyt Plugor Sándor grafikus és festő munkásságáról emlékezett meg, a kiváló rajztudású, széles körben ismert művészről, akiről a művészeti líceumot is elnevezték Sepsiszentgyörgyön. Elmondta, hogy mennyire inspiráló, de ugyanakkor nehéz is volt egy ilyen férj mellett festeni, hiszen egy nő a háztartás és a gyermekek mellett soha nem összpontosíthat annyira az alkotásra, mint egy férfi. Ennek ellenére kialakította saját stílusát, és most is dolgozik, egy brassói kiállításra készül. Véleménye szerint a tehetség csak húsz százalékot tesz ki egy életműből. Fontos, de fontosabb az az energia, az az erős lelki élet, ami csak a te világodban található meg; ezt kell kifejezni. Ez nem mindig egyszerű: férjével ellentétben, akinek minden rajza tökéletes volt (nem is dobott el soha egyet sem), ő sokszor levakarja és újrafesti egy-egy képét; volt olyan, amelyiknek csak a harmincadik változatával elégedett meg, a többit pedig kidobta. A már megtartásra ítélt, bekeretezett műveit ismertetve elmondta: egy képet sohasem kell magyarázni, a néző megszereti valamiért, és aztán ő gondolkozik rajta tovább, ő fedezi fel magának a titkait.
