A trachit ónszürke kő, magába szívja a fényt, az eget, a felhőket, az esőt, a sötétséget, a hold és a nap sugarait. Magába nyeli a világot, akár Ady költészete, amelyet Kosztolányi Dezsőtől és Márai Sándortól Székely Jánosig és Szilágyi Domokosig annyian kérdőjeleztek meg, de amely egy évszázada sugározza kiolthatatlanul mindazt, amit alakulása közben magába szívott. A magyar világot, kompországot, a kelet-európai kisállamok nyomorúságát. A századforduló sivár, önellentmondásai által keresztre feszített, álmondén, gyomorforgatóan bigott és öntetszelgően frivol világát a maga feloldhatatlan, megoldhatatlan, görcsös és megállíthatatlanul a vég felé sodró ellentmondásaival. ,,Fordítsuk a fekete kőhöz arcunkat — írja gyönyörű versében Nagy László —, inas kezünket. / faragjunk magunknak istent, aki nem hagy cserben soha!" Nem ebben a versében idézi meg Adyt először, hanem A föltámadás szomorúságában. ,,Szóljon a végszó a kufárlelkűeknek és az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé s csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik."

És ide már nem kell kommentár.

Olvassuk — és olvassuk újra Adyt!