Mivel Bukarestben él, s már nemigen utazgat, a 82 éves székely történészt kevesebb figyelem övezi kolozsvári társainál, pedig teljesítménye a legnagyobbakéval mérhető, méltán fogadta soraiba pár erdélyi társával együtt külső tagként az MTA. Aggasztó hír szólt arról pár éve, hogy kilakoltatás fenyegeti, aztán megtudtuk, hogy meg nem érdemelt meghurcoltatás után ugyan, de lakásgondja megoldódott. Segített a tanítványok mellett Garda Dezső képviselő és az RMDSZ-es szakminiszter is.
Ez év januárjában kerestem fel Domenii piac melletti új otthonában, hol megszokott tudósi aszkézisében él és dolgozik ma is. Tudtam róla, hogy a történészi mellett közéleti pályát is befutott hosszú élete során. A diktatúra alatt különben a gondolat, a kutatói igazság megfogalmazása maga nemegyszer közéleti tettel ért fel, Demény Lajos azonban vállalta a cselekvés feladatát is. Amikor annak eljött az ideje, intézményt épített, még politikai szerepet is játszott, miközben eredményesen művelte választott tudományágát.
A pályakép felvázolásában a sajátomon kívül két további interjút is felhasználtam, az egyiket Bányai Éva készítette, és 2006-ban jelent meg, a másikat Oláh Gál Elvira adta közre a Székelyföld folyóiratban 1998-ban. Mindkettő nagyon alapos munka, átfogó jellegük miatt természetszerűleg sok pontban érintkeztek témámmal.
Nem szobatudós
Előbb két személyes emlékem Demény Lajosról. Valamikor a nyolcvanas évek közepén a bukaresti Petőfi Házban hallgattam meg egy előadását Mihai Viteazulról. Máig sem feledhetem annak felvillanyozó hatását. A történész úgy mutatta be a vajdát, hogy előadásának minden szavát ma is egy az egyben vállalhatná. Kimondta, hogy a hadvezért törekvéseiben egyáltalában nem a nemzeti gondolat vezette, hogy sorsa egészen más rugókra járt. Hogy mindehhez mekkora bátorság és tisztánlátás kellett akkor, csak aki megélte a kort, értékelheti igazán. Akik meghallgattuk, éreztük, példás tudósi és közéleti gesztus fültanúi voltunk.
Később, a kilencvenes évek legelején történt, hogy szenátorként tiltakozó jegyzéket akart felolvasni a szenátusban, s az elnök nem adta meg neki a szót. A légkör különben a vásárhelyi pogromot követően csöppet sem volt rózsásabb, mint a nyolcvanas években — talán a Bolyai Egyetem ügyében kívánt állást foglalni. Emlékszem, a tévéközvetítés jóvoltából az egész ország láthatta, hogy ő, nem engedve a lebeszélésnek, mégis felolvasta, amit mondandó volt. Egy nemzetrész hangját nem lehet elnémítani — ezt sugallta kiállása.
Látható ebből is, Demény Lajos valóban nem az a szobatudóstípus. Az alábbi interjúban is a történelem és a történész találkozásainak pillanataira koncentráltunk — a diktatúra kutatásnak nem kedvező légköre minduntalan beleszólt a munkába —, és természetesen a székely vonatkozásokra. De mindenekelőtt hallgassuk meg tanítványa — maga is jó nevű történész —, a Sepsiszentgyörgyön felnőtt Tüdős Simon Kinga jellemzését mesteréről:
— Amíg együtt dolgoztunk, tapasztaltam, két ember bújt meg Demény Lajosban. Az egyik pontosan tudta, mit akar elejétől végig. Nem találomra tett ezt vagy azt, hanem fantasztikus kitartással végére járt annak, amit maga elé tűzött. A másik: rendkívül jó kapcsolatteremtő képessége volt. Az érdekes azonban az, hogy kapcsolatait sohasem lovagolta meg a maga személyes érdekében. Harminc év alatt, míg vele egy intézetben dolgoztam, annyiszor rászóltam, hogy de uram, hát gondoljon már saját magára is. De ő mindannyiszor úgy nézett rám, hogy szinte megszégyelltem magam. Mi az, hogy magánérdek? Mindig azt mondotta nekem: olyan kevesen vagyunk már erdélyi magyarok, nem engedhetjük meg azt a fényűzést magunknak, hogy mindenki a maga pecsenyéjét sütögesse. Megjegyeztem azt is, amikor arról beszélt, hogyan kell viselkednünk: mindig arra gondoljon, hogy maga az első magyar a bukaresti kollégái számára, akit igazán megismerhettek. S ahogy maga viselkedik, annak alapján ítélik meg a magyarokat. Egy igazán nemes gondolkodású ember!
Kisfülpöstől Kolozsvárig
Demény Lajos 1926-ban látta meg a napvilágot a Szászrégen környéki vegyes lakosságú településen, Kisfülpösön sokgyermekes, református vallású földműves családban. A történelem még iskoláskorában beleszólt sorsa, tanulmányai alakulásába.
— A hét osztályt szülőfalumban végeztem el, aztán ösztöndíjat kaptam a nagyenyedi kollégiumban, ahova beiratkoztam. Pedagógusi pályára készültem, persze. Egészen a bécsi döntésig az enyedi tanítóképzőbe jártam, bentlakásba kerültem. Csefó volt a rektor. 1940-ban Enyed délen maradt, nem tanulhattam ott tovább, mert Kisfülpös Észak-Erdélybe került, ezért átiratkoztam a szászrégeni katolikus gimnáziumba. Nem számított a vallás vagy a nemzetiség, jártak oda örmények, de még románok is. Negyven diák, jó tanári kar. Egy év után a marosvásárhelyi református tanítóképzőbe iratkoztam át, a tanítóképzősök bentlakása a tanklaktanyában volt. 1947-ben érettségiztem. Onnan kerültem a Bolyai Egyetem előbb bölcsészeti, majd történelem—földrajz karára. A Móricz Zsigmond Kollégium könyvtárosa voltam egy évig. Kollégám volt Benkő Samu, majd Pollák Ödön, aki 1956-ban disszidált, Németországban szép pályát futott be, akadémiai intézeti igazgató lett, és neki köszönhetően nyertem el egy három hónapos német ösztöndíjat 1968-ban vagy ’67-ben, amikor is végigjártam az egyetemeket. A Bolyai tanári karában kiváló emberek: Jakó Zsigmond, Kelemen Lajos, Bíró Vencel. No de 1949-ben szovjet ösztöndíjat kaptunk, összesen nyolcvanan Kolozsvárról, a fele a román egyetemről, ők nemigen akartak menni. Ezret küldtek akkor összesen Romániából. Hova? Hát a szverdlovszki egyetem II. évfolyamára Szibériába.
Szibériából Leningrádba
— Moszkván át Kolozsvárról öt napon át tartott odáig vonaton az út. Két évet tartózkodtam ott. Ment a vonat, és én unalmamban énekeltem. Még Enyeden leíratták velünk, hány nótát ismerünk. Borbáth Károly mint igazgató később megtalálta a levéltárban, én 73 népdalt írtam össze. A szverdlovszki rektor, Csuvarov akadémikus, a szibériai akadémiai részleg elnöke nagyon rendes bácsika volt. Ki is használták egyesek: akkoriban a hűtőszekrény ritkaságnak számított, egy kedvenc diákja, egy albán, rákapott az élelemre, és mindent onnan hordott el. Az öreg nem neheztelt érte. Kik? Hát több volt ott a nem orosz diák, mint az orosz. A mi évfolyamunkon nagy számban kínaiak és vietnamiak is. Csúfnevet is adtak, a románokat Nogotreszku-nak hívták, ami annyit tesz: sokat dumál, nem kell odafigyelni rá. Egy csehre azt mondták: Pestanisek — nadrág nélkülit jelent. Ezzel a fiúval mi is eljártunk éjszaka az állomásra gyümölcsöt rakodni, pénzt és élelmet kaptunk érte. Az egyetem a háború alatt nőtt fel, mert a front mögött feküdt. Annak idején a későbbi tornateremben szerelték össze a T34-es tankokat. No de két év után az akkori leningrádi egyetemre helyeztek át, ott jó középkorász szakemberek tanítottak, és témámhoz, a huszitizmushoz ott forrásokat reméltem. Oroszul már jól tudtam, sokat olvastam. Csuvarov ajánlólevelével jelentkeztem Alexandrov akadémikusnál, a rektornál. Végül ott végeztem 1956-ban.
Az áthelyezés eufemisztikus fogalmazás. Az történt ugyanis, hogy N. A. Bortnyik professzor szemináriumán Demény dolgozatot olvasott fel a Karoling-birodalom gazdasági rendszeréről, amivel már Kolozsvárt is foglalkozott. Mivel a moszkvai nemzeti könyvtárból megkapta hozzá a szükséges szakkönyveket, észrevette, hogy D. M. Petrusevszkij marxista történész a témába vágó dolgozatában szó szerint átvette A. Dopsch osztrák historikus szövegét a forrás feltüntetése nélkül. Ezt szóvá tette dolgozatában, amiből botrány lett, és kicsaphatták volna, ha a rektor el nem simítja az ügyet úgy, hogy — különben Demény kérésére — áthelyeztette Leningrádba. Ott liberálisabb volt a légkör, a tanszékvezető rögtön elkérte és elolvasta ,,botrányos" dolgozatát, s a diák annyira megtetszett neki, hogy attól kezdve meghívottként részt vehetett a tanszék tudományos vitáin. A székely diák elsőrangú európai szaktekintélyekkel érintkezhetett, kiváló könyvtárakban és levéltárakban kutathatott. A korszakban közismert volt a leningrádi értelmiségi miliő némileg ellenzékibb, szabadabb légköre. A tanszéki és egyetemi könyvtár mellett az egykori, a Nagy Péter cár alapította szentpétervári Tudományos Akadémia Könyvtára is ott volt található, s a medievistákra nyilván nem nehezedett akkora súllyal a politikai és ideológiai ellenőrzés, mint az újkorászokra. Demény a parasztfelkelések, a huszitizmus tárgykörében írt meg több diákköri dolgozatot, egyikkel ki is küldték Prágába 1954-ben egy nemzetközi kongresszusra. 1956-ban megvédett doktori értekezésének is a huszitizmus és annak erdélyi, moldvai elterjedése volt a témája. A szverdlovszki és leningrádi évek a közéleti viselkedésnek is tanulóévei voltak, Sztálin halálát ott érte meg. Tanulóévei doktori felkészülésével annyira elhúzódtak, hogy végül feleséget is onnan hozott magának. Lidia Demény aztán Bukarestben végig támasza, kutató- és szerzőtársa volt. (Fiuk a fővárosi magyar líceumban végzett, az iskola megmentéséért Demény a legkritikusabb években másokkal összefogva sokat tett.) A szovjetben eltöltött nyolc éve fő hozadékának azt tartja, hogy sikerült valódi tudományos témákra találnia, és belekezdett abba a forráskutatásba, mely pályáján a folyamatosságot biztosította, s mint látni fogjuk, székely vonatkozásban is a leggyümölcsözőbbnek bizonyult.
Párt és oktatás
Tudományszociológiailag is érdekes, hogyan illeszkedett/illesztették be a szovjetből hazatért fiatalembert a hazai oktatási-tudományos intézmények világába.
— Kolozsvárt kívántam letelepedni, nem lehetett, a Zsdanov Pártakadémián, ahol a doktori (kandidátusi) tanfolyamok folytak, kínáltak állást mindjárt tanszékvezető-helyettesként, amihez nekem megvolt a végzettségem. Nicolae Goldberger Miklós vett maga mellé. Váradi magyar zsidó családból származott, huszonegyen voltak testvérek. Nagyon rendes volt hozzám, a román történetírás történetét bízták rám, fél évet kértem felkészülésre. Goldberger mindig beült a szemináriumaimra. Mondom neki: ott a lehallgatókészülék a rektoriban, onnan is követheti. Nem — azt mondja —, itt akarok lenni, érezzem a légkört is, ki miként viselkedik. Meg kell mondanom, igyekezett nekem mindent megadni. Tudor Bugnariu a filozófiai tanszéken volt a másik és Rachmut a közgazdaságin a harmadik jó kollégám. Goldbergert 1958-ban leváltották, azt követően az előadások szövegét előre le kellett gépiratban adnunk. A kandidátusjelöltek szemináriumi dolgozataikat egy héttel korábban leadták, mindenki elolvasta, és akkor vitára bocsátottuk. Az akadémiát 1958-ban egyesítették a Ştefan Gheorghiu Pártfőiskolával, és 1959-ben beolvasztották. Nagy tisztogatás kezdődött, sok zsidó és nem román tanárt kitettek, ,,alsó munkára küldtek".
Gheorghiu-Dej pártfőtitkár vezetésével új kurzus erősödött fel a Román Kommunista Pártban, az ún. nemzeti vonal. Demény ,,rettenetesen balosnak" nevezi azt a hölgyet (Zina Brâncu), aki új főnökeként a hajszát beindította ellene is, a nagy ,,verifikálás"-t azonban Paul Niculescu-Mizil vezette le. Az intézeten belül képtelen szigort honosítottak meg, az előadások szövegét előre be kellett nyújtani felülvizsgálat végett, attól egyetlen szóval sem lehetett eltérni. Demény beszéd közben járkált a padok közt, emiatt a rektori hivatalban a lehallgatók nem értették minden szavát, s ezt ismételten felrótták neki. Akkor történt, hogy Ilie Murgulescut nevezték ki tanügyminiszternek, aki Deményt még leningrádi diákkorából ismerte, és megbízott benne. Vizsgabizottsági elnöknek nevezte ki mint egyetlent, akit képesítése erre feljogosított, amit viszont az új igazgató soha nem bocsátott meg neki. Az idegháború eszközei közé tartozott, hogy megvonták az emberek jogát a külföldre utazáshoz, így megtörtént, hogy egy nap rászóltak, utaznia kell Lengyelországba, majd pár órára rá visszavonták útlevelét. Megkezdődött az ún. ,,káderezés". A Központi Bizottság főszemélyzetise és a marxista katedra főnöke faggatta, kegyetlen megpróbáltatásnak vetette alá, kimondott rosszhiszeműséggel gyűjtötte ellene az adatokat. Tizenegy hónapon keresztül szombatonként vallatásjellegű beszélgetésekre rendelték be, melyek néha tízórásra nyúltak. ,,Lelkiismeretesen, komolyan, őszintén válaszoltam, de hát a fene emlékezett rá, hogy mondjuk 1942. szeptember hányadikán mit mondtam, kivel voltam. Akkortájt a kezembe akadt Fodor Sándor egyik elbeszélése, amelyben a Nyerges-tetői visszavonulás, a ’48-as szabadságharc a téma, amikor a főhős, Tuzson őrnagy visszavonul, két oldalról támadják, nincs kiút, fel kell vennie a harcot. Állj meg, vándor, miért hátrálok én meg mindig? És amikor bementem szokás szerint szombaton, s kérdeztek, válasz helyett mondom nekik: Mă doare în cot! (Na és akkor mi van?! Nem érdekel!) Rettenetesen meglepődtek." Aznapra véget ért a vegzatúra, következő szombaton Demény ismét azt vágja oda: ,,Şi mai tare mă doare în cot!" Erre a vizsgálatot lezárják, és kiteszik állásából, de fizetését továbbra is folyósítják.
(folytatjuk)
