Az elmúlt esztendőkben az erdélyi származású és 1948-ig Budapesten, majd haláláig Londonban élő s a BBC magyar adásánál dolgozó Cs. Szabó Lászlónak több kötete is megjelent hazai kiadóknál, ledolgozandó a hatalmas adósságot, amelyet vele szemben jogosan érezhet az erdélyi kultúra és könyvkiadás. Így jelent meg 2004-ben a Korunk kiadásában az Erdélyi metszetek — Cs. Szabó erdélyi tárgyú esszéválogatása Pomogáts Béla bevezetőjével —, majd 2005-ben a Kriterionnál a Kárpát kebelében, válogatta és az előszót írta Sas Péter.
Legújabban, ugyancsak a fáradhatatlan Pomogáts Béla válogatásában, a Mentor jelentette meg A magyar költészet századai című esszékötetét*, amely Cs. Szabó a magyar költészetről szóló nyolc nagy terjedelmű esszéjét teszi hozzáférhetővé az erdélyi olvasó számára is.
Cs. Szabó terjedelmes életművében feltűnően sokat írt a magyar költészetről. Ezek közül a könyv nyitó kétrészes esszéje, a Mérleg a legizgalmasabb. Első része még 1941-ben, a Nyugat egyik utolsó számában jelent meg, ezt egészítette ki egy 1942-es előadása, a teljes szöveg 1943-ban kiadott, Haza és nagyvilág című esszékötetében olvasható. Idézzünk egy terjedelmesebb fragmentumot, amely pontosan jelzi Cs. Szabó kiindulási pontját: ,,A függetlenséget békés szétválással elsőnek a vers vívta ki. A fiúk úgy önállósultak, mint Belgium s Norvégia: az öregebb társország kiengedte őket a kötelékből. A líra az Ady-szirtfokot megkerülve új irányba áramlott. Sem Adynak, sem Babitsnak nem volt igazi költő tanítványa. A költészet csodálatos életmentő ösztönnel visszafordult a népi klasszikusokhoz (Erdélyi, Illyés), a népköltészethez (Erdélyi, József Attila) s az idegen óriásokhoz (Szabó Lőrinc). Lapozzuk föl Berdát, Fodort, Komjáthyt, Sárközit: a két óriás csak elvétve visszhangzik versükben. A jósok megbuktak: tíz évvel Ady halála után ismét hatalmas költészet lobbant föl. Nem kellett ugarolni, nem kellett pihenni, mint annak idején Vajda János és Ady között."
S csak ezután, már újabb, az emigrációban íródó esszéiben, pamfletjeiben tér rá az akkor már teljes ,,fegyverzetben" porondon lévő, sokat vitatott — nemzedéktársai, Szerb Antal és Halász Gábor által indulásuktól élesen bírált — új generáció, a Nyugat harmadik nemzedéke költőire: Weöres Sándorra, Jékely Zoltánra, Vas Istvánra, Radnóti Miklósra, Zelk Zoltánra, Rónay Györgyre, Kálnoky Lászlóra… Akiknek népszerűsítéséért, valós értékeik felmutatásáért, akárcsak a Pilinszkyéért, a londoni rádió magyar adásában oly mérhetetlenül sokat tesz.
De költészet iránti érzékenységére jellemző, hogy igen korán felismeri az Újhold költőinek, elsősorban Pilinszky Jánosnak vagy Nemes Nagy Ágnesnek is a jelentőségét.
Általában Cs. Szabó irigylésre méltó empátiával, érzékeny membránként reagál a magyar líra helyzetére, változásaira a legsanyarúbb időkben, a politikai futurizmus évadaiban, az ötvenes években is. S azután, végig, a haláláig. A könyv záró írása a Torz magyar irodalomtörténet című pamflet (Katolikus Szemle, 1962), amelyben a Klaniczay Tibor, Szauder József és Szabolcsi Miklós által jegyzett Kis magyar irodalomtörténet (1961) éles bírálatára vállalkozik, esősorban azért, mert szerinte ,,fülsértő, ahogy a marxisták a Történelem determináló törvényeinek alázatos tisztelete közben magukról a megtörtént dolgokról írnak", állandóan ,,az előgyártott ideológiai képhez" szabva a valóságot...
* Cs. Szabó László: A magyar költészet századai. Mentor, 2008. Az izgalmas borító Könczey Elemért dicséri.
