A háromszéki a fagysivatagi hegyorom mellett már megfordult a dél-amerikai Aconcaguán, az észak-amerikai Mount McKinleyn, az afrikai Kilimandzsárón és az európai Elbruszon. Számunkra még két kemény dió van: az egyik az Everest, a másik pedig Ausztrália és Óceánia legmagasabb csúcsa, a Carstensz Piramis. Az első komoly magashegyi tapasztalatot feltételez, a második pedig egy óriási kaland — nyilatkozott távoli terveiről Tulit Zsombor. A dermesztő és csontig hatoló hideg, a nagyon erős szelek mellett hegymászóinknak egy előre nem várt — korábban pozitívumnak elkönyvelt — akadályt is le kellett győzniük. Amit nagyon nehezen lehet megszokni az Antarktiszon, az a 24 órából 24 órán át tartó világosság — emlékszik vissza az alpinista. Elmondása szerint ez nagyon kimerítő. Ha éjjel háromkor kijöttél a sátorból, ugyanolyan fényesség volt, mint délelőtt tízkor — meséli Tulit. Mint ismeretes, az Antarktiszon nyáron hat hónapon át világosság van.

A csúcson

— Az Antarktisz a világ leghidegebb és legszárazabb földrésze. Milyen volt az ott töltött időszak?

— Nagyon nagy élmény volt. Nem hasonlítható semmihez. Én azt hittem, olyan lesz, mint Alaszkában, de nem volt olyan. Itt a térnek és az időnek a végtelensége lenyűgözött. Amikor a Patriot Hills-i bázisról szétnézel, hátad mögött a hegy, előtted a jégmező. Utóbbit nem tudod felbecsülni, és azt sem, hogy az, ameddig látsz, odáig egy nap alatt lehet elmenni, vagy csak egy hét alatt lehet eljutni. Nincs semmi viszonyítási alap. Véled látni a Föld gömbölyűségét. Ami viszont Alaszkához hasonlított, és nagy élmény volt, az a szánhúzás. Erre itthon is készültem, és jól működött. Az Antarktiszon a tábor mindenhol sátrat jelent, még a Patriot Hills-i bázison is. Nem kell nagy épületet elképzelni. Mintegy húsz ember él ott. Maroknyi ember, aki nagyon ütőképes. Ők szolgáltatják a logisztikát. Nagyon jó csapatunk volt. Érdekes, hogy az ember összeáll egy csapatba ezeridegenekkel, akikkel az Antarktiszon találkozik először. Fantasztikus az, nem fontos, hogy ismerjél valakit húsz éve, ahhoz, hogy megbízzál benne. A bizalmat feltételezed, és tudod azt, ha apró gondjaid vannak, magadra vagy utalva, de ha nagyobb problémával találod szembe magad, akkor ott vannak ezek az emberek, akik feltétel nélkül segítenek. Pont úgy, ahogy én is segítettem bármelyikükön. Időközben kiderül, mindenki azon van, hogy a legkisebb dolgoktól elkezdve a legnagyobbakig segítsen a másikon. Ez azért van, mert ha valakinek baja van a csapatból, az mindannyiunk gondja, mivel nem tudunk haladni. Annak ellenére, hogy hét nemzet alkotta ezt a csapatot, nagyon jól működött közöttünk a kommunikáció. Nem volt fontos az, hogy valaki tökéletesen beszéljen angolul, mi úgy is jól megértettük egymást.

Székely zászlóval

— Mi volt az első benyomásod, amikor megérkeztél az Antarktiszra?

— Kinyílik az Iljusin gép óriási hátsó ajtaja, s akkor ott találja magát az ember a nagy semmi közepén. De azután rájöttem, hogy a leszállópályától húsz percre volt a bázis, ahol a sátor jelenti az egyetlen biztonságot. Bent nem fúj a szél, nem süt annyira a nap, ugyanakkor melegebb van. Az első élmény a csontig hasító hideg volt. Én, az optimista arra számítottam, hogy nem lesz nagyon hideg, annak ellenére, hogy az Antarktiszon az átlaghőmérséklet mínusz 35 Celsius-fok. Csalódnom kellett, hiszen tényleg nagyon hideg volt.

— Akkor az itthoni hűtőházas kísérlet nem készített fel ilyen hidegre?

— Hasznos volt a hűtőházba való beköltözés, mert bizonyos felszerelésekről meg tudtam állapítani, hogy jók lesznek-e vagy sem. Az Antarktiszon fantasztikusan száraz a levegő. Ami nagyon érdekes volt számomra, az a jég szublimálása volt. A jég szilárd halmazállapotból egyből gáz halmazállapotba megy át. Ha a kezedben tartasz egy jégdarabot, az egyszerűen eltűnik, nem hagyva maga mögött egy tenyérnyi vizet. Ennek köszönhetően ruháink nem tudtak átázni. Nagyon kellett vigyáznunk arra, hogy ne izzadjunk meg. Ha ez bekövetkezett, akkor nagy esélyed volt arra, hogy megfázol. Ebből kifolyólag nagyon sokat öltözködtünk. Pihekabát, szélkabát, vékony polár, vastag polár, de az alulöltözet és a vékony polár mindig rajtunk volt. Mozgás közben és mínusz 20—22 fokban nem voltunk vastagon felöltözve, de ha megálltunk, akkor rögtön öltözni kellett. Ritka volt az, amikor csak egy kesztyűt használtunk. Állandó jelleggel ott volt a pihekesztyű is, ami, mint az óvodásoknak, hozzá volt kötve a kabáthoz. Én nyolc vagy kilenc pár kesztyűt vittem magammal. Az Antarktiszon két dologtól kell tartani: az arcod és a kezed megfagyásától. A láb nincs veszélyben, mivel bakancsaink annyira performansak, hogy bírják az alacsony hőmérsékleteket. Ha nem óvod a kezedet és az arcodat, azok hamar meg tudnak fagyni. Mínusz 30 és mínusz 45 fok között nem érzed a különbséget, mivel már minden lehetséges cuccod rajtad van, és jobban már nem tudsz felöltözni. Elméletileg fel tudnál, de akkor gyakorlatilag nem tudsz mozogni. Én nagyon jól bírtam a hideget. Nekem a fejfájás volt az, ami gondot okozott. Nagyon rosszul akklimatizálódtam, s még szükségem lett volna egy-két napra. Az akklimatizálódást sokban elősegíti az, ha az ember naponta 5—6 liter folyadékot meg tudni inni. Ez lehet leves, lehet kakaó, tej, tea, energiaital. Mindegy, csak folyadék legyen. Az Antarktiszon, ha egész nap menetelsz, nehéz a folyadékot pótolni, ha elöl hagyod — a hátizsákon vagy az övön —, az első egy-két órában megfagy. Ha pedig bekerült a hátizsákba, nagyon nehezen veszed elő. Ez nekem is nehezen ment, a csúcstámadáskor két liter víz nálam volt, amiből másfelet visszavittem a táborba. Nem volt lehetőség arra, hogy megigyam.

— Milyen volt a csúcstámadás annak tükrében, hogy te rosszul érezted magad?

— Nehéz! Éreztem azt, hogy az egészségem azt kívánta, halasszam el a csúcstámadást. De olyan időjárási ablakot szalasztottam volna el, amire akár egy hétig kellett volna várni. Induláskor jó idő volt. Nem volt szélvihar, egy kicsit köd volt, de jók voltak a látási viszonyok, és a tájékozódással nem voltak gondjaink. A baj az volt, hogy minden egyes megtett lépéssel éreztem azt, hogy nekem nem ezt kellene cselekednem, és lennebb kellene mennem, hogy jobban érezzem magam. Egy idő után az ember bekerül a csúcsvonzalom körébe, s az ambíció is azt diktálja, hogy ezt a hegyet most kell megmászni, most van itt az ideje, még akkor is, ha rosszul vagy, mert lehet, hogy egy hét múlva nem lesz rá lehetőséged. A csúcstámadás utolsó szakasza nem volt valami technikás rész, kivéve talán a csúcsgerincet. Ott egy húsz cm-es széles járható út volt, jobb- és baloldalt 1000 méter mélység. Ez egy kitett, szeles szakasz volt, ahol nehezen haladtunk. Akkor mintegy -45 Celsius-fok lehetett — ezt nem tudtuk biztosan, mivel -42 foknál elfagyott az elektronikus hőmérő —, és nagyon erős széllökések voltak. Amikor felértünk a csúcsra, tudtuk, hogy ez csak a félút, hiszen onnan még le kellett menni. Ahogy ereszkedtünk le a Mt. Vinsonról, egyre jobban éreztem magam. Másfél órára voltunk a csúcs alatt, amikor hírt tudtunk adni magunkról. Fantasztikus élmény volt az, amikor éreztem, hogy az emberek velünk vannak, és érdekli őket az expedíció. Éreztem a biztatásukat, még ha az összes SMS-t nem is tudták beolvasni nekem. Jó volt az a tudat, hogy Székelyföld velünk volt. Segített abban, hogy megmásszam a hegyet. Reális segítség volt! A székely himnuszos ötlet pedig egyszerűen elképesztő volt. Sokat jelentett ez nekem. A visszafelé utat az alsó tábortól az alaptáborig sível tettem meg. Ez messze könnyebb volt, mintha gyalogoltunk volna. Másfél vagy két órával hamarabb érkeztünk meg, mint a társaink. A főző már duruzsolt, és készítettük a vacsorát, amire a többiek megérkeztek.

— Sok egyéb mellett az étkezés, a tisztálkodás is komoly kihívást jelentett számotokra. Miként oldottátok meg ezt?

— A tisztálkodás, az elég egyszerű az Antarktiszon, mert nincs. Indulás előtt Dél-Amerikában letusoltunk, és tudtuk, legközelebb 2—3 hét múlva lesz erre alkalmunk. Vittem magammal nedves kendőt, de két nap után megfagyott. A kajálás nagyon fontos volt az Antarktiszon, hiszen a kalóriavesztést kellett pótolni. A magunkkal vitt szalonna mindennél jobb volt. Az alaptáborban, ahol egészen komoly konyhánk volt, még palacsintát is tudtunk sütni. Ahogy haladtunk fölfelé a hegyre, és egyre mostohábbak voltak a körülmények, úgy változott az étkezés is, ami egyre inkább a csokoládéra, az energiaszeletre, energiafolyadékokra, gélekre korlátozódott. A szalonna viszont mindig ott volt velünk, és nagyon jó volt. Levest viszont nagyon keveset ettünk, inkább teát ittunk.

— Melyik volt az expedíció legnehezebb pillanata?

— Fantasztikusan próbára tette a türelmünket a Punta Arenasban való várakozás. Egy adott pillanatban úgy tűnt, mintha hasztalanul várakoznánk. Ennek ellenére tudtuk, hogy előbb-utóbb mégis útnak indulunk.

— Mi következik most? Talán a Himalája?

— A Cho Oyura (8201 m) készülünk, amely a Himalája hatodik legmagasabb csúcsa. A lényeg az, hogy 8000 méter fölé szeretnénk jutni. Csúcs még rengeteg van, s ezzel nem fejeződik be a Szé­kelyek a magasban expedíciósorozat. Szá­munkra még két kemény dió van: az egyik az Everest (8848 m), a másik pedig Ausztrália és Óceánia legmagasabb csúcsa, a Carstensz Piramis (4884 m). Az első komoly magashegyi tapasztalatot feltételez, a második pedig egy óriási kaland. Én valószínűnek tartom, hogy pár éven belül sor kerül a Carstensz Piramisra, az Everest egyelőre még nem cél. Még van idő a meghódítására. Én mindenképpen oxigén nélkül szeretnék feljutni az Everestre, s a Cho Oyu-expedíció alkalmával kiderül, hogyan bírom majd a himalájai magas hegyeket.