Élt egyszer réges-régen egy igen furfangos szegény ember, aki messze földön híres volt arról, hogy mindig a helyén van a nyelve, senki sem tud túljárni az eszén. Ugyanezen a vidéken élt egy gazdag ember is, aki folyton dicsekedett az eszével, és magát tartotta a legokosabb embernek.
– Engem még az a híres furfangos ember sem tud lóvá tenni – dicsekedett gyakran a gazdag.
Egyszer az úton mendegélt, s az út szélén megpillantotta a furfangos embert, aki ott állt, egy görbe nyírfához támaszkodva.
– Téged, barátom, furfangos és leleményes embernek tartanak. No, próbálj túljárni az én eszemen!
– Megpróbálnám én! – felelte a szegény ember. – Túljárnék az eszeden valami furfanggal, csak az a baj, hogy nincs itt a furfangos tarisznyám. Otthon feledtem.
– Hát menj haza, hozd el – mondta a dicsekvő. – Itt megvárlak.
– Mennék én szívesen, de nem mozdulhatok innen – mondta a furfangos. – Látod, hogy megdőlt ez a nyírfa! Ha nem támasztom a hátammal, rögtön kidől.
Megmérgesítette a dicsekvőt a sok kifogás, rákiáltott a szegény emberre:
– Lódulj, hozd a furfangos tarisznyádat, addig majd tartom helyetted ezt a nyírfát!
A furfangos elment, de nem is tért vissza. A dicsekvő pedig talán még most is támogatja a görbe nyírfát.
