A világ szép volt, és az emberek boldogok. De ahogy telt az idő, az emberek elkezdtek öregedni és meghalni, és ez szomorúságot hozott a világra. De nemcsak a világra, a Teremtőre is, így egy nap úgy döntött, hogy valami újat alkot. Eljött a földre és elkezdte egy zsákba gyűjteni a teremtés színeit. Az égből vett egy kis kéket, a fák közül hasított egy kis zöldet, a Naptól kért egy kis sárgát, a naplemente égboltjából pirosat, narancsot és bíbort vett; a kisgyerekektől begyűjtötte fogaik fehérjét és szemük barnáját. Végül elvette a dalt a szárnyasoktól, és azt is beletette a zsákjába. Megrázta a zsákot, hogy jól összekeveredjen benne minden, és elment az emberekhez, hogy átadja nekik új teremtményét. Az emberek köré gyűltek, hogy lássák, mit hozott nekik. A Teremtő kinyitotta a zsákot és tarkabarka pillangók ezreit bocsátotta a levegőbe. Az emberek elégedettek voltak, a gyerekek ugrándoztak örömükben, miközben a pillangók táncoltak és énekeltek körülöttük. A boldogság és az öröm pedig visszatért a világba. De nem minden teremtmény volt boldog. A madarak a Teremtő elé járultak és így szóltak:
– Nagy Teremtő! A dal volt az, ami megkülönböztetett minket mindenkitől. Ez volt az egyetlen dolog, ami csak a miénk volt, ami a teremtésben senki másnak nem adatott meg. Nem helyes, hogy ezt elvetted tőlünk.
A Teremtő elgondolkodott a madarak kérésén, kinyújtotta a kezét, és visszavette a szárnyasok dalait a pillangóktól. És azóta így is van.
A madarak azóta is énekelnek, a pillangók pedig csendben hordozzák a teremtés minden színét.