Gabriela Adameșteanu prózája negyven éve meghatározza az érzelmek és a történelem valóságáról folytatott diskurzust – így indította Adrian Lăcătuș irodalomkritikus a neves, sok rangos díjjal kitüntetett írónővel, a SepsiBook kortárs irodalmi fesztivál egyik díszmeghívottjával való beszélgetést, amelynek során a folyton múlttá váló időről és a megélt események különféle lecsapódásairól esett a legtöbb szó.
Az elveszett délelőtt (Dimineața pierdută) 1984-ben jelent meg, és nem csupán a román irodalom egyik remekműve: számtalan fordítás készült belőle, sőt, egy színielőadás is, amelyet vitathatatlan érdemei ellenére épp az 1989-ben elnyert szabadság sodort el, akkor ugyanis Ion Caramitru Hamletje került műsorra, egyúttal azt is jelezve, hogy egy férfiak által uralt szakmában mennyire tudott két női alkotó (az író és a rendező) érvényesülni. A kilencvenes években Gabriela Adameșteanu abba is hagyta az írást, és belevetette magát a közéletbe: romantikus időszak volt ez, amikor az értelmiségiek azt hitték, hogy meg tudják változtatni a politikát; 13 év után tért vissza az irodalomhoz. Azt, hogy Az elveszett délelőtt 1984-ben megjelenhetett, szerencsének érzi: még elkapta a Ceaușescu-korszak enyhébb éveinek végét, de nem minden könyvvel történt így, és aztán nagyon el is durvult a diktatúra.
Regényei amúgy sokszor folytatódnak a következőben, mert nem tud könnyen megválni a szívéhez nőtt szereplőktől, akik jelleme néha számára is váratlan irányba fejlődik; a regény vége „olyan, mint a nyaktiló”, de az élet megy tovább, és ha valakiben még mozog valami, akkor a története több köteten is átnyúlik. A feszültséget az adja, hogy a történelmet, ugyanazokat az eseményeket még a barátok is különbözőképpen élik meg; a testvérek is különböznek, minél többen vannak, annál inkább. Ezek a különbségek számítanak, és hozzájuk adódnak a társadalmi, szellemi, nemi és egyre nyomasztóbb anyagi választóvonalak is. Az emiatt kialakuló konfliktusokat azonban nem lehet sémákra szűkíteni, hiszen az élet sokkal színesebb és gazdagabb. Ő maga igen keveset költ hozzá: többnyire a valóságból építkezik, olvasói néha rá is ismernek egy jelenetre, párbeszédre vagy személyre. Ami az időt illeti, ez valahogy magától válik történelmivé a regényeiben: diákkorában főleg XIX. századi műveket olvasott (a XX. század csak később érte utol), fiatalon az időseket faggatta az átéltekről, de már saját maga is több évtizedre tekint vissza; mikor elkezdett egy regényt, még két osztályon lehetett utazni a villamoson, de mire befejezte, már csak egy osztály maradt.
Az írónő saját családjáról is mesélt, külföldre szakadt régész nagybátyjáról, ami az itthon maradók számára valóságos malomkő volt a kommunizmus idején, de édesapja ezt büszkén hordozta. Akkoriban még sokan álmodtak a kivándorlásról, ami ma valósággá vált, minden nép mozog, egyesek kaotikusabban, mások határozottabban. Ezt a jelenséget is feldolgozta a maga módján: ahogy a régi tulajdonosok eltűnnek vagy elmennek, a helyükön pedig megjelennek a győztes újgazdagok. Ez már az egészen közeli valóság.
