„Talán kicsit flegma lesz a válaszom, de ebben a boltban ezt lehet kapni” – válaszolta Tompa Andrea arra a kérdésre, hogy mikor szakad el Kolozsvártól, túllép-e az erdélyi témákon további köteteiben. Tompa Andrea íróval a SepsiBook könyvvásár és kortárs irodalmi fesztiválon találkozhattak az érdeklődők, ahol Vincze Bence kultúraszervező faggatta erdélyi kötődéséről és természetesen az idén megjelent Sokszor nem halunk meg című kötetéről is, mely az elhangzottak szerint egy újabb fontos nagyregény a szerző hasonló munkái sorában.
Nincs általános Erdély-képe, mert ez a kép folyamatosan változik, átrajzolódik – vallotta elöljáróban Tompa Andrea, hozzátéve, valójában nem is az Erdély-képe izgalmas igazán, hanem az erdélyi és magyarországi tapasztalatainak az ütközőpontja. Mert amint a közelmúltban egy beszélgetésen hallotta: Erdélyben csak olyan mély árkot ásnak egymás közé az emberek, amit át tudnak ugrani. Itt is van ellenségeskedés, de itt még képesek az emberek a szempontváltásra, talán azért, mert ennek a közegnek mindig ki kellett egyeznie valahogy az idegenekkel. Valójában ezek a mentalitásbeli különbségek érdeklik igazán az erdélyiségben – vallotta.
Az írónő egyébként londoni könyvbemutatójáról érkezett Sepsiszentgyörgyre, ahonnan szerinte alig látszik Kelet-Európa és a magyar irodalom. A Haza című könyvének angol nyelvű bemutatóján olyan érzése volt, mintha vizet vitt volna az óceánba, szerinte nagyon nehéz igazán ismertté válni az angol irodalomban. Mert amíg a német könyvpiacnak 55 százaléka fordítás, az angolnak csupán 4 százaléka az.
A felvezető után rátértek a könyvre is, mely Vincze Bence szerint egy monumentális életregény, melynek minden egyes fejezete, problematikája megérne egy saját regényt is: a holokauszt, az árvaság, az örökbefogadás kérdése, az identitáskeresés, az erdélyi színház világa... Tompa Andrea szerint a könyvek képekből születnek, a Sokszor nem halunk meg alapképe pedig az volt, hogy megszületik egy kisbaba Kolozsváron 1944. április végén, „akire a történelem ráírta, hogy zsidó”, és ő azt kutatta, hogy milyen esélyei lesznek ennek a kisbabának az életben. Ha a statisztika szerint írta volna a regényét, nagyon gyorsan véget ért volna a történet, de a szerzőt valójában az érdekelte, hogy lehet-e olyan összjátéka a történelemnek, amely kivezetheti ezt a kisbabát a ráírt sorsból.
Ez a történet akkor is nagyon erős és sokrétű lenne, ha nem a világháborúban, a holokauszt idején játszódna – vélekedett Vincze Bence, majd a sorstalanság kérdését próbálták körüljárni a regénnyel kapcsolatosan. A görög drámák világát, Oidipusz történetét is felidézték, mely úgy jelenik meg a regényben, hogy egy pillanatra sem tűnik didaktikusnak. Tompa Andrea szerint nem nagyon van olyan szépirodalmi mű, amelyhez az erdélyi zsidóság nyúlhat, ha szeretné visszakeresni a saját történetét, és megpróbált visszamenni egy hosszú hallgatási időszakon túlra, azokhoz az emlékiratokhoz, amelyek a túlélők és embermentők tapasztalatait tartalmazzák. Az írást megelőző kutatómunka nehézségeiről, az örökbefogadási és színházi szálaknak a történetben való kibontakozásáról beszélgettek ezután, majd az idő elbeszélhetőségéről, nyelvi technikákról, a metaforikusabb, poétikusabb stílusról való lemondásról, a narrátori közelségről, a véletlenek szerepéről és más szakmai kérdésekről esett szó. A szerző szerint csakis ilyen formában lehet megírni ma ezt a regényt, a történetmesélés más útjai – többnyire etikai okok miatt – járhatatlanok.
A cím születéséről is mesélt, mely egy idézet Salamon Ernő költő munkaszolgálatos naplójából, aki Ukrajnában kézzel szedte az aknákat társaival a magyar hadsereg előtt. Sokszor nem halunk meg, sokszor meg igen – írta Salamon naplóbejegyzésében.
