– Szöllősi Zoltán költő fiaként hogyan sikerült megszöknie a szépirodalom „szorításából”, a hatalmas apa „árnyékából”?
– Az árnyék valóban hatalmas volt, de én ezt nem éreztem akkoriban. Gyerekként természetes körülménynek vettem a belvárosi polgári lakást, amelybe beleszülettem – akárcsak a rendszerváltás sűrűjébe. Jóllehet ezt a miliőt egy szakadék választotta el mondjuk apám gyerekkorának nyírségi, tanyasi világától, nekem a mindennapok valósága az volt, hogy a Vigilia főszerkesztő-helyetteseként Hamvas Béla addig nem közölt kéziratait korrektúrázta vagy Csengey Dénessel vitatkozott a nappaliban. Azelőtt Kormos István szerkesztette az első kötetét, Mensáros László szavalta a verseit, Lezsák Sándorral járta az országot, amíg Aczél György le nem állította őket. Amikorra be kellett volna futnia, néhány hűséges barát nagyrabecsülését leszámítva szinte teljesen elszigetelődött. Nyilván szerepet játszott ebben az is, hogy a rendszerváltás utáni évtizedekben körülbelül ugyanazok határozták meg a hazai kulturális életet, akik előtte. Ezt a csalódást legfeljebb méltósággal viselni lehetett, de túlélni nem. Másrészt azért nem nyomasztott semmiféle árnyék, mert egyetlen pillanatig sem gondoltam, hogy írni fogok. Messze nem az irodalom irányából érkeztem erre a pályára, hanem a futball felől. Focista szerettem volna lenni, ám nálunk, az V. kerületben nem volt futballpálya, csak bírói tanfolyam a BLASZ-ban (Budapesti Labdarúgó Alszövetség – szerk. megj.), s jobb híján lettem futballbíró, majd sportújságíró. Nem azért, mert szépírónak tehetségtelen voltam, ilyen ambícióról szó sem volt, hanem azért, mert 18–19 évesen sokkal könnyebben érvényesültem sportújságíróként – a Nemzeti Sport eleinte külsős munkatársaként, Havas Henrik egyik, akkor még kedvenc tanítványaként és a Czibor-könyv szerzőjeként –, semmint a Pénzügyőr ifi cserecsatáraként vagy a Budapesti Labdarúgó Szövetség játékvezetői keretének tagjaként. Sodródtam a kisebb ellenállás felé, húszévesen belsős lettem a Nemzeti Sportnál. Azzal együtt a focit is apámnak köszönhetem, barátaival a Tabánban játszott rendszeresen, én ott lebzseltem körülöttük, majd odaszoktam. Az első válogatott meccsre is ő vitt ki 1988-ban, 11 éves koromban, azóta nem hiányoztam jószerével egyikről sem.

– A Puskás-, illetve Aranycsapat-jelenséggel való találkozásának története hogyan hangzik?
– Két konkrétumra emlékszem. Az egyik, hogy apám megkapta karácsonyra a nővéremtől Hámori Tibor Puskás-könyvét, amit olvasás közben mesélt, felkeltette az érdeklődésemet, s utána már én olvastam el mindent a témában. A másik, nagyjából ezzel egy időben, hogy farsang alkalmából osztálytársaimmal futballcsapatnak öltözve Hobó 6:3-as dalát kellett énekelnünk. Megkaptuk a legépelt szöveget, amelyben Czibor Tiborként szerepelt, apám kiszúrta a hibát, amikor gyakorolgattam, és mesélni kezdett a csapatról, Puskásról, Kocsisról, Bozsikról. Azóta nemigen foglalkoztat más…

– A „kisebb ellenállás” irányába való sodródás momentán a Nemzeti Sport főszerkesztői pozícióját jelenti. Menekülési útvonalnak nem rossz…
– Eszem ágában sem volt újságírónak menni, csak a futball érdekelt. De anyám bizonyára felmérte – az anyák ilyenben nem tévednek –, hogy nem lesz belőlem futball­sztár, sportújságíróként viszont még foglalkozhatok a sportággal. Rávett, hogy menjek el a kommunikáció szakra felvételizni. Ez volt a méregdrága Havas-féle iskola, az előadói karban csupa a Kádár-rendszerből átmentett tévéssel, rádióssal. Igen ám, de előtűnt egy szűk, járhatónak tűnő mezsgye: innen be lehetett kerülni szakmai gyakorlatra a Nemzeti Sporthoz. Be is kerültem, miután bérmaapám, a Szent István Társulat igazgatója, Farkas Olivér kisegített az első féléves tandíjjal, amelyre a szüleimnek nem lett volna pénzük – a Bokros-csomag minket is hazavágott. A pénzhiány miatt aztán halasztanom is kellett, de a második évfolyamtól magam fizettem a tandíjat. Például a Dribli az égig című Czibor-könyvem honoráriumából. Önfeledt egyetemi éveim így nem voltak, folyamatosan dolgoztam közben, általában két-három helyen, ami egyre inkább a sajtót és a futballt jelentette.

– A Magyar Labdarúgó-szövetség sajtófőnökeként kezdetben az életkora okán keltett feltűnést. Már akkor megváltani készült a magyar futballt?
– A Nemzeti Sport futballrovata után a Magyar Labdarúgó-szövetség sajtóosztályának megalapítása következett, 24 évesen lettem a magyar válogatott és a szövetség sajtófőnöke, és őszintén hittem a magyar futball újjáépítésében. Amint azonban elkezdődhetett volna, jött 2002 és az a nyolc év, ami a magyar sport szempontjából is tragédiának bizonyult. Központi koncepció helyett magán-futballakadémiák próbálták életben tartani a sportágat Magyarországon. Az akkoriban megjelent Puskás-könyvem és atyai jó barátom, Jakab János révén kerültem Felcsútra, ahol Orbán Viktor futballfejlesztési víziójának szolgálatába álltam, a családommal ide is költöztünk, jövőre nagykorú legnagyobb lányom egyidős a Puskás Akadémiával. Ez az intézmény központja és jelképe lett a hazai, a Kárpát-medencei magyar futball, sőt, a sport egésze újjáépítésének. Itt épült az első új stadion, itt született meg a tao-program koncepciója, itt mondtuk ki először, hogy a gyerekek fontosabbak a felnőtt profiknál. Itt is sajtófőnök voltam, de mi szerveztük az első Puskás–Suzuki-kupákat, hazahoztuk Spanyolországból Öcsi bácsi trófeáit, létrehoztuk a Puskás Intézetet. A licenc megvásárlásával elindítottuk és 12 éven át megjelentettük a FourFourTwo futballmagazin magyar kiadását, elhoztuk Felcsútra a FIFA-elnökét, Sepp Blattert, hogy itt jelentse be a FIFA Puskás-díj létrejöttét, aminek a kilobbizását kiemelkedő sikerünknek tartom abban az átmeneti időszakban, amikor minden erőnkkel igyekeztünk megmenteni a szemünk előtt széteső magyar futball kulturális folytonosságát. Nem sok nemzedéknek adatik meg, hogy a maga területén ilyen léptékű újjáépítés résztvevője legyen. A futballfejlesztésért addig ezerszer elátkozott Orbán Viktort már az ügy győzteseként hívhattam meg 2016-ban a magyar tudósítók mar­seilles-i ebédjére. Hogy őszinte legyek, egyedül ő hitt mindvégig töretlenül a magyar futball feltámadásában, amely újabb két Eb-részvétel kivívása és a többi eredmény után már komolyan senki által nem vitatható tény.

– Időközben a magyar tulajdonú sportmédia megszilárdítása is megtörtént. Mozgatórugó volt, vagy következmény?
– Amiként 2010-ben sem sportújságunk, sem rádiónk, sem televíziónk nem volt, mára a közszolgálati sportmédia megkerülhetetlenné vált, s ami fontosabb, magas szinten szolgálja a magyar sportot és a szurkolókat az M4 Sport, a Nemzeti Sport és a Nemzeti Sportrádió révén. A legújabb, a nulláról indított, de időtállónak bizonyuló projektem, ha szabad így fogalmaznom, éppen a Sportrádió. A világban oly sikeres műfaj itthon a mai, modern értelemben tematikus, egész napos rádiócsatornaként korábban nem működött. Közben 2016-ban tértem vissza első munkahelyemre, a Nemzeti Sporthoz, immár főszerkesztőként. De ahogyan a Puskás Akadémián a magyar futball egészének a megújításán dolgozunk, nekem sem csak a nemzeti sportos kollégák fontosak, a Magyar Sportújságírók Szövetsége elnökeként igyekszem a szakmánk egészének megbecsüléséért dolgozni.

– Mit gondol, milyen szerep hárul a sportsajtóra a nemzetépítésben?
– Határa csak az országnak van, a nemzetnek nincs, amit a leginkább az mutat meg, milyen elképesztő lelkesedéssel szurkolnak világszerte egy-egy fontos magyar siker esetén a sportolóinknak a magyarok. Nagy öröm, hogy a nemzeti kormány felismerte: a külhoni magyarok kulturális önazonossága és identitásuk megőrzése szempontjából az egyházaik, a színházaik, az iskoláik és óvodáik újjáépítésén, támogatásán túl hallatlanul fontos a sportközösségek segítése, a sportinfrastruktúra fejlesztése. Aki járt már DAC-meccsen Dunaszerdahelyen, énekelte a székely himnuszt a Sepsi OSK vagy az udvarhelyi kézilabdások, futsalosok meccse után, annak nem kell mondanom, milyen közösségteremtő ereje van a sportnak. A Nélküledet például a DAC-szurkolók énekelték először rendszeresen, onnan terjedt el odáig, hogy az egész világon a magyarok összetartozásának himnusza legyen. A sportsajtó kötelessége a teljes magyar közösség szolgálata. A világháló pedig segít ebben, a Nemzeti Sport terjesztése ma már nem áll meg az országhatáron, az online kiadás révén a világ bármely pontján olvasható, a Sportrádió bárhonnan hallgatható, és egyes kivételekkel bár, de az M4 Sport is bárhonnan nézhető. A Puskás Aréna elkészültével immár van nemzeti futballstadionunk is, amely valóban vonzza a szurkolókat a mai határokon túlról is.

– Ebben a sokrétű érdekeltségében és érintettségében mit vár a futball-Európa-bajnokságon már dolgozó, illetve az olimpiára utazó NS-stábtól? Hogyan készül ez az immár több lábon álló sportmédia-konglomerátum az év két nagy kihívására?
– Nagy és felkészült csapattal leszünk jelen mindkét gigaeseményen, hiszen jelentős magyar sikereket remélünk az Eb-től és az olimpiától egyaránt. Az Eb-n már ott is vannak a kollégáim, akiknek a technológia által kínált új műfajokhoz és új olvasói, nézői, hallgatói szokásokhoz is meg kell próbálniuk alkalmazkodni. Manapság már egészen mást csinál, másként dolgozik a Nemzeti Sport tudósítója egy futballmeccs előtt, alatt és után, mint akár csak egy-két évtizeddel ezelőtt. Nekem ez a hatodik Eb-m lesz a helyszínen, de olimpiára most utazom legelőször.

– A nagy világversenyeken meggyő­ződésből és hivatalból egyaránt jelen lévő emberként vállalkozna némi esélylatolgatásra? Mit hozhat a magyar sportnak ez a hosszúnak és forrónak ígérkező nyár?
– Nagyon optimista vagyok, szerintem a magyar sport intenzív és nagyarányú fejlesztése az Eb-n és az olimpián eredményekben is megmutatkozik. Legfeljebb babonából nem mondanám el a konkrét várakozásaimat, de annyit igen: kimondottan örülök annak, hogy a 2021 és az akkori müncheni döntetlen után ezen az Eb-n megint megkapjuk az esélyt a házigazda németek legyőzésére, amire az egész világ fölkapná a fejét. Az olimpián pedig nem tartom elképzelhetetlennek hogy túlszárnyaljuk a tokiói, sőt, a riói vagy a londoni eredményt is.

Szöllősi György
Budapesten született 1977. augusztus 5-én. A Budapesti Piarista Gimnáziumba járt, diplomáit a szegedi és a debreceni egyetemen szerezte, sportújságíró, sportvezető, kommunikációs szakember. A Nemzeti Sportban 18 éves korában jelent meg az első cikke, három évtizede folyamatosan publikál a lapban. 2000-től a Magyar Labdarúgó-szövetség sajtómunkatársa, 2002–2003 között a sajtóosztály vezetője és a magyar labdarúgó-válogatott sajtófőnöke, az UEFA Bajnokok Ligája Media Officere volt, majd visszatért a Nemzeti Sport kiadójához, az újrainduló Képes Sport újságírója, majd a Nemzeti Sport rovatvezető-helyettese lett, itt jelent meg 2005-ben a Puskás című, monumentális életrajzi könyve is a legismertebb magyarról, még Puskás Ferenc életében. 2006-tól a felcsúti Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémia sajtósa, majd kommunikációs igazgatója, a Puskás–Suzuki-kupa ötletgazdája, amelynek 2008-tól éveken át főszervezője. 2010-ben elindítja a 12 éven át megjelenő FourFourTwo futballmagazin magyar kiadását, 2014-ben Puskás Ferenc Spanyolországból hazaszállított hagyatékára alapozva megalapítja a Puskás Intézetet. 2015-től a Magyar Sportújságírók Szövetsége és a Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány elnöke, 2016 óta a Nemzeti Sport főszerkesztője, 2019 januárjában a Nemzetközi Sportújságíró-szövetség (AIPS) európai tagszövetsége alelnökének választották. 2016-ban Áder János köztársasági elnök a magyar futballhagyomány és a Puskás-ügyek nagykövetének nevezte ki. 2022-ben megalapította a Sportrádiót. Számos Aranycsapat-témájú könyv, film, színdarab szerzője, szerkesztője, szakértője, Puskás Ferenc életéről szóló könyvei nyolc nyelven jelentek meg. A Puskás-örökösök licenckezelő cége, a PUSKAS.COM Kft. ügyvezetője. A magyar kormánynál 2002-ben ő kezdeményezte a Népstadion átnevezését Puskás Stadionra, a FIFA-nál pedig a 2009 óta az Év góljáért járó Puskás-díj létrejöttét. Díjak, kitüntetések: Ezüst Toll-díj (2001); MOB-médiadíj (2007); MSÚSZ-nívódíj (2014); Budapestért-díj (2019), Komárom Sportjáért-díj (2021). Nős, három gyermek édesapja.