A haralyi születésű, 1990 óta Budapesten élő szerzővel Tóth László újságíró beszélgetett, aki bevezetőként elmondta: a költő huszonöt évet töltött Kézdivásárhelyen, ahol 1955–56-ban végezte a középiskola 9. osztályát – „ez volt az egyetlen jó évem a középiskolában” – vallja a szerző. Ezt követően 10 évet Marosvásárhelyen élt, majd 1966-ban, a 25. születésnapján visszatért Kézdivásárhelyre, s maradt is a céhes város lakója egészen 1990-ig. Ezen életszakaszok élményeit és emlékeit örökítette meg e kötet két első darabjában, az Önparódia a székely gödörbe eséséről a véletlen egybeesések miánn és a Tetesd el, avagy tedd el, s elé se vedd címűekben. Ajánlom mindenkinek, hogy olvassa el a szerzőnek a kötet végén közölt önvallomását, illetve ezt a két verset, hogy maga is rádöbbenjen arra, amit Sántha Attila az ajánlójában így fogalmaz meg: „nagyszerűen tud mesélni versben, és székelyül is lehet írni, és nem szakad le a világ”. Arról is beszélt, hogy a költő élete során nagyon sok helyen dolgozott, éjjeliőrködött, volt gazdasági tervező, beszerző, iskolatitkár, kereskedelmi felügyelő, majd 1971-től három esztendeig újságíró a Megyei Tükörnél. Első verse ugyanott jelent meg 1968-ban. Azóta számos verse látott nyomdafestéket hazai és magyarországi lapokban, a Brassói Lapokban, az Ifjúmunkásban, a Munkáséletben, az Utunkban, az Igaz Szóban, a Korunkban, a Pesti Hírlapban, a Magyar Fórumban, a Pest Megyei Hírlapban stb. Az új kötet verseinek hetven-nyolcvan százaléka az utóbbi években született, a többi régebbi keletű. A Tóth Lászlóval folytatott beszélgetésből az is kiderült, hogy Szurkos András nagyon szereti a székely nyelvjárást, a székely szavakat és kifejezéseket, vallomása szerint kisgyermekként nagy élvezettel hallgatta az idősebb székelyek beszédét. A költő felolvasta egyik hosszabb versét, majd válaszolt Sántha Attila költő és Ambrus Ágnes ny. egyetemi adjunktus kérdéseire. A családias hangulatú esemény dedikálással és kötetlen beszélgetéssel zárult.