Közvetlenül az ajtó melletti asztalnál ültünk, kávét ittunk, s talán valami erősebbet is. Muszáj volt úgy lennie, mert többször is koccintottunk, márpedig sörrel magyar ember nem szokott. Lehet a hagyományt az aradi vértanúkkal és iddogáló, ellenfeleik legyőzésén örömködő osztrákokkal magyarázni, lehet mondani, a tiltás száz vagy százötven év múltán lejárt (a százat még érteném, de miért az ötven ráadás?), de bárhogy is legyen, azért mégsem illik magyar embernek gyenge itallal koccintani.

Szóval ittunk és koccantak a poharak. Először csak megismerkedésünk örömére, másodszor azért, mert rögtön felajánlotta, ne körülményeskedjünk, tegeződjünk, azt pedig rendesen le kell rendezni. Itallal, az erősebb fajtából.

Megtisztelő volt Zoli bácsi – mert róla van szó! – pertus barátjának lenni.

Az ő nimbuszából nyerészkedhettem én, a pályája elején álló, Erdővidéket akkor még oly kevéssé ismerő újdondász. Ajtók tárultak ki előttem csak azért, mert nevünk néha-néha egy oldalon jelent meg. Persze, nagy hírnévnek örvendett a kistérséget remekül ismerő Sylvester Lajos és főszerkesztőnk, Farkas Árpád is, de Erdővidéken Zoli bácsi volt – azt hiszem, mondhatom így – a sztár. És ma is az! Hogyan is lehetett volna másképp? Hosszú éveken át élt köztük, dolgozott, morgolódott és békült meg velük. Egy utcát jártak vele annyi időn át. A bányába együtt mentek-jöttek le és fel, fogyasztották el az ebédet és néha az egyéb, gyümölcsből készült nedűt, ültek meg ünnepet, jártak egymás boldogabb és szomorúbb családi eseményeire.

Annak a bányának ma helyét is alig leljük, öregednek, fogynak a valaha ott dolgozók, mégsem feledi senki őt; mehetünk ma is széles Erdővidéken bármerre, láttára porták tárulnak szélesre, mosollyal fogadják mindenütt. Ő talán már nem emlékszik mindenkire. Azaz nem emlékszik mindenkire egyből, de néhány „útba igazító” mondat után megkerülnek a közös történetek.

Néhány éve Köpecbányán jártunk, a (ma már tóvá avanzsált) néhai felszíni bánya mellett szálltunk ki az autóból, s rögtön fát hasogató emberek köszöntek rá. Talán hét-nyolc férfi volt ott, az idősebbeket valamelyest mind ismerte, s volt, akit több évtized múltán is keresztnevén szólított. Aztán a környező házak udvarán levőket vette sorra. Nem ment be a kapun, hiába is hívták, mert siettünk. Aztán mégis legalább tíz-tíz percet töltöttünk el a kerítésen átbeszélve a régi ismerősökkel.

Nem volt ez másképp akkor sem, ha Felsőrákosra, Bodosba, Vargyasra vitt utunk, vagy éppen Bölönbe, Nagyajtára, Székelyszáldobosra vagy Nagybaconba hajtottunk be. Mindenhol akadt egy néhai munkatárs, akivel rengeteg közös élményt lehetett jó kedéllyel felidézni. Kövekről, szénrétegekről, bányák gazdagságáról, a bányavállalat vezetőiről, az általuk szervezett eseményekről és a szomjat oltó borvízről szóltak ezek a történetek. És még ki tudja, mi mindenről? Nyolcvannyolc megélt és végigdolgozott év alatt sok minden felgyűl az emberben, sok a kibeszélnivaló is.

Kisgyörgy Zoltán, azaz a Mérnök úr, de leginkább mindenki Zoli bácsija ma lett nyolcvannyolc éves: Isten éltesse sokáig!

Hétfői, megszokott hétindítói gyűlésünkön elhangzott, nehogy elfeledkezzünk köszönteni Zoli bácsit, hadd érezze, szeretjük és tiszteljük, hadd kapjon némi erőt a biztatásból – ennyi idősen már elfér még az Isten által kirendelten felül egy kis ráadás. Az elmúlt években Váry O. Péter és Mózes László írt méltatóan kedvenc munkatársunkról, idén az erdővidéki tudósítónak jutott a megtiszteltetés. A gyűlésen nem szögeztük le pontosan, de kicsit azt is megbeszéltük, jövőben, jövő után és majd azután ki fog sorra kerülni a laudációk megírásával. Mert Zoli bácsi oly fiatal, még kilencven sincs!

Fotó: Albert Levente