– Számtalan korosztály nőtt fel a Kaláka együttes zenéjén. Hogyan kezeli ezt a fajta időtlenséget: folyamatos vállveregetésként, vagy időnként megrémül tőle?

– Nem rémülök meg, sőt, tulajdonképpen a világ legtermészetesebb módján élem meg. Úgy, hogy közben nincs marketingstratégiánk, és igazából azt sem tudom, kik alkotják a célközönségünket. Nem végzett zenészekként kezdtünk, különböző egyetemekre jártunk, és először saját köreinknek játszottunk. Ez a kör azonban hamar szétpattant, lett klubunk, de ott is elsősorban a saját generációnknak játszottunk. Inkább felnőtt hallgatóságunk volt, bár mi Kányádi Sándor bácsival együtt vallottuk: nincs gyerekvers meg felnőtt vers, csak vers van meg nem vers. Talán nem is tudatosan, de a Tengerecki Pál, meg a Cinege cipője vagy a Bőrönd Ödön a felnőtt repertoárunk része is volt. Aztán egyszer csak azt kérték tőlünk, hogy játsszunk gyerekeknek is. Na lássuk, gondoltuk, mit lehet abból összerakni. A tudatosításhoz Levente Péter bekerülése is hozzájárult: hogyan kell kommunikálni a gyerekekkel, hogyan kell feléjük fordulni. A dalokat akkor is épp olyan komolyan vettük, mint amikor még nem gyerekeknek szántuk. 

– Mit gondol, mitől ennyire időtálló a zenéjük?

– Azt szoktam mondani, hogy mi nem egy stílus vagyunk, hanem egy műfaj, akik verseket énekelünk. A versek stílusában, korában, nemzetiségében sokféle különbözőség van, ami a zenénkben is érvényesül. A Szabad-e bejönni ide betlehemmel? című albumunkat 1987-ben adtuk ki, abban tényleg minden generáció megtalálhatja a sajátját. Egy várbeli adventen mutattuk be ’88-ban, azóta minden adventkor ezt muzsikáljuk. Hol lehet abban elválasztani, melyik dal szól a gyerekeknek, melyik a felnőtteknek? Hiszen a karácsony ünnepe mindenkinek szól. De hasonlóan vagyok a bibliai dalaimmal is. Az elsőről, a Pál apostol című miséről azt tartom, nem egyházi zene, hanem bibliai ihletettségű dal.

– Annak idején egyáltalán nem érintette meg önöket a „rázom a hajamat” típusú rockvilág? 

– Dehogynem, mi is nagyon szerettük a stílust, az Illést. Alapvetően klasszikus zenén nőttem fel, nagy lutheránus család vagyunk, amelyben mindig erős volt a Bach-kultusz. A szüleim gyakorlatilag semmiféle könnyű­zenét nem hallgattak, nagyapánk ráadásul csellótanár volt, hétvégenként nálunk mindig kvartetteket játszottak. Mi egy Kodály-rendszer szerint oktató zenei általánosba jártunk, ahol mindennap volt énekóra, kórus, mindig kellett hangszert tanulni. Az iskolának volt kis zenekara is, ott is inkább a könnyedebb komolyzenei muzsika vett körül bennünket. Amikor akár zongorázni, akár klarinétozni tanultam, nem rocknótákat játsztam, hanem amiket a tanár jónak látott. Nem most mondom először: a Kaláka komolynak egy kicsit könnyű, könnyűnek komoly. Kicsit köztes állapotot jelentettünk mindenben. A rádiónak 1990 előtt volt irodalmi, ifjúsági, népzenei, zenei osztálya, mindenféle. Mi mindegyik osztállyal együttműködtünk, mindenhol tudtak rólunk, hangjáték-kísérőzenét is írtunk.

– A legveretesebbnek viszont az tűnik, hogy többen a verstanulás legjobb módszerének tartják a Kaláka-módszert… 

– Nemrég meghívtak egy tévés kerekasztal-beszélgetésre, előtte megkérdeztem a 16 éves unokámat, aki amúgy falja a könyveket: szoktál verseket olvasni? Hát azt nem, mondta. A másik, színész vénájú unokám privátban mond verseket, de olvasni nem nagyon szokott. Kérdeztem pedagógust is, aki azt mondta, tulajdonképpen nem is tudja, olvasnak-e verset a tanítványai. Nekem itthon rengeteg verseskötetem van, hol ezt, hol azt veszem le a polcról, beleolvasok, de hát az ember amúgy sem úgy olvas verset, mint egy regényt. Ebben a tekintetben is nagyban változtak a kulturális fogyasztási szokások, nem aszerint mérik a versek ismertségét, hogy hány kötetet adott el a szerző. Annak idején József Attila talán ötszázat, most ha Lackfi János vagy Varró Dániel feltesz az internetre egy verset, másnapra már tízezren elolvasták. Nemrég egy veszprémi koncertről hazafelé tartva beszélgettünk, és elmeséltem, hogy általános iskolás koromban mindegyikünket megkérdezte a tanító néni, hogy ki a kedvenc költője. Akkor ez még téma lehetett, ma feltehetően nem. Én azt mondtam, hogy Tóth Árpád, amin a tanító néni kicsit mosolygott, hogy én azt még nem érthetem. Hát persze hogy nem, de Kányádi Sándor bácsi is azt tanította a gyerekeknek, hogy „A semmi ágán ül szívem, / kis teste hangtalan vacog, / köréje gyűlnek szelíden / s nézik, nézik a csillagok.” És azt mondta, hogy ezt a József Attila-verset a gyerekek le is tudják rajzolni, holott nem mindenki érti. A múltkor épp egy Kányádi-esten voltunk egy kis faluban a magyar–román határ közelében, kolozsvári színész barátunkkal, Bogdán Zsolttal játsztunk közösen. Az alapvetően felnőtt elő­adásra a tanító néni elhozta a kisgyerekeket is, egész kicsik voltak, de olyan jól viselkedtek, hogy csuda. Utána engedélyt kértem a tanító nénitől, hogy megkérdezzem őket, mi tetszett leginkább. Egyikük azt mondta, milyen jó lenne minden verset így tanulni, ami nekem nagyon jólesik, mert tulajdonképpen valóban vers­olvasásról beszélhetünk. Nem véletlenül írta rólunk Sándor bácsi, hogy mi kiénekeljük a Gutenberg óta könyvekbe száműzött versekből a magunk olvasata szerinti dalt. 

Kaláka-koncert Sepsiszentgyörgyön 2021 szeptemberében. Albert Levente felvétele

– Milyen rendszer alapján választják ki a verseket, amelyekhez dallamokat készülnek írni? Mi alapján emelik le a polcról az egyik vagy másik kötetet?

– Az elején természetesen főleg úgy, hogy valamelyik vers megtetszett, írjunk hozzá dallamot. Vagy felkérés a rádió részéről – ilyen volt az azonos című vers feléneklése a Nyitnikék című adáshoz. Aztán a tévé és a rádió irodalmi osztálya felkért bennünket a Villon-balladák megzenésítésére. Volt egy közös akciónk a Móra Kiadóval, a Nálatok laknak-e állatok? című, ebből lett az első Kaláka zenés könyv ’86-ban, ahhoz kellett állatverseket találnunk. Tehát néha a tematika a döntő, előfordulnak konkrét megrendelések, de olyan is, hogy egyszerűen belső késztetés hozza elő a dallamokat. És nem is feltétlenül érdemes azt latolgatni, hogy melyikből lesz jobb, mert attól, hogy én szeretek egy verset, egyáltalán nem biztos, hogy jobb lesz annak a zenéje. Annak idején a lemezgyárnak volt egy komolyzenei és egy magyar könnyűzenei szerkesztősége, nehezen fértünk bele abba a struktúrába, ezért is jelent meg olyan későn, hét-nyolc évvel a megalakulásunk után az első lemezünk. Az irodalmi osztály létrehozását követően vált belőlünk igazából lemezcsináló, akkor készült el a Pelikán, majd a Villon.

– A társaság zenei képzettsége, ízlése milyen mértékben befolyásolja a dalokat? Mert hát egy Villon-vers megzenésítése ama kor hangzásvilágának megjelenítését feltételezi, értelemszerűen korabeli hangszerek bevetését is. Kányádi Sándor dél-amerikai versei hasonlóképpen, azokban fafúvósok is megszólalnak. 

– Az említett és hozzájuk hasonló művek megzenésítését általában megelőzték némi „ásatások”, megpróbáltunk korhű hangszereket beszerezni. A Kaláka elég hamar eljutott külföldre, Kelet-Berlinbe például 1972-ben egy nagy fesztiválra, ahová száz országból hívtak meg zenészeket, ott ismerkedtünk össze latin-amerikai zenészekkel. Ezek voltak az első tanulmányok, aztán elkezdtünk hasonló jellegű, korhű hangszereket vásárolni, és már jelentkeztünk hasonló muzsikákkal. A Villonok között vannak sanzonszerűek és határozottan középkoriak is. Nem feltétlen ragaszkodtunk egyetlen stílushoz, az volt a feladat, hogy egyfajta egységes hangulatban énekeljük el a verseket. Kányádi Sándor költészetével a nyolcvanas években egy csíkszeredai koncert után találkoztunk. Ferenczes István tette fel lemezen Az elveszett követ című verset Sándor bácsi saját előadásában. Ezt kéne nektek énekelni, mondta. Halálra röhögtük magunkat hallgatva, az lett aztán az első Kányádi-dalunk. Vele csak ’91-et követően kerültünk kapcsolatba, de szaporodtak a verseire írt nóták. Amikor az első dél-amerikai turnénkra készültünk, felajánlotta a dél-amerikai verseket, majd egy Cimbora-táborban kéziratban kaptuk meg tőle a Kuplé a vörös villamosról című verset. Mindig atyai jó barátunkként gondoltunk rá, 80. születésnapján Nagygalambfalván játszottunk neki.

Gryllus Dániel

Kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző, előadóművész, zenész. Budapesten született 1950. április 23-án. Középiskolai tanulmányait a Móricz Zsigmond Gimnáziumban, egyetemi tanulmányait a BME Építőmérnöki Karán végezte 1974-ben. 1969 őszén Mikó Istvánnal megalakította a Kaláka együttest, ugyanazon év decemberében lépett először közönség elé a Tolcsvay Klubban, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Arany János és Petőfi Sándor verseit adták elő. Első nagylemezük 1977-ben jelent meg Kaláka címmel. Legfontosabb művei a Kaláka együttessel: Kaláka (1977), Az én koromban (1981), A fekete ember (1984), A pelikán (1985), Szabad-e bejönni ide betlehemmel? (1987), Villon – Kaláka (1988), Az én szívemben boldogok a tárgyak (1988), Boldog, szomorú dal (1989), Ukulele (1993), Kaláka 25 (1994), Bőrönd Ödön (Tamkó Sirató Károly verseire, 1996), Varázsvirágok (1998), Hajnali rigók (1998), Nálatok laknak-e állatok? (1998), Kaláka 30 (1999), Csak az egészség meglegyen (2003), Kaláka – Kányádi (2004), Kaláka – Kosztolányi (2005), Karácsonyi Kaláka (2005), Madáretető (2006), Kaláka – Arany János (2007). Önálló művei: A teljesség felé (Weöres Sándor műve alapján, 1988), Pál apostol – Dalok Pál levelei szerint (Sumonyi Zoltán verseire, 1991), Volt egyszer volt egy kis zsidó (jiddis népdalok Kányádi Sándor fordításában, 1991), Esti csendben (1994), A hegyi beszéd – Dalok Máté evangéliuma alapján (Sumonyi Zoltán verseire, 1995), Tizenöt zsoltár (Sumonyi Zoltán verseire, 1997), Családi kör (2001). Díjak, kitüntetések: SZOT-díj (1989) – csoportos, a Kaláka tagjaként; Megosztott Kossuth-díj (2000); Artisjus-díj (2007); Kossuth-díj (2020). Nős, felesége Kőváry Katalin rendező, gyermekeik Gryllus Dorka és Gryllus Sámuel.