Romsics Ignác szerint azért esett az Egotörténelemre a választása, és nem önéletrajzként határozta meg a leírtakat, mert noha visszatekintés, számadás, ugyanakkor az volt az egyik fontos célkitűzése, hogy ne egyszerűen magáról beszéljen. Saját életén keresztül figyelte meg és elemezte a közelmúltat olyan szociológiai és szociometriai eszközökkel, amelyekkel sikerült a megközelítésnek a szokásos önéletrajzi írásokénál jóval nagyobb mélységet adni. A könyv végigköveti, hogy egy kis Kalocsa melletti parasztfaluba, parasztcsaládba 1950-es években született gyerek, majd egy vidéki gimnazista miként válik lépésről lépésre egyetemi tanárrá, kutatóvá és végül a Magyar Tudományos Akadémia tagjává.

Út az értelmiségi lét felé

„Attól lettem értelmiségi, hogy megszerettem az olvasást” – állítja Romsics Ignác annak kapcsán, hogyan sikerült kiválnia a falusi közegből, majd a mára már széles körben ismert és elismert szellemi, szakmai utat bejárnia. Egész gyerekkorában nem a tanyasi gyerekekre jellemző elfoglaltságokkal töltötte idejét, ha tehette, elbújt a szénakazalban, felmászott egy fára és olvasott, s elképzelte a világot, melyről a könyvek szóltak, mely teljesen eltért attól, amelyben ő élt. 

Gyermek- és ifjúkori olvasmányai közé fajsúlyosabb történelmi témájú könyvek is bekerültek, és ezek meghatározóan hatottak az akkori szemléletére – állítja. Ennek tudható be, hogy Che Guevara, a marxista forradalmár is megjelenik a könyvben, pedig „ma már nem menő” az egykori gerillaharcossal példálózni. Romsics Ignác szerint fiatal parasztgyerekként, aki szegények között élt, látta azt a nyomorúságot, ami az 50-es években egy magyar faluban, de egy székelyföldi vagy erdélyi faluban is jelen volt. Ugyanakkor olvasta azokat a regényeket, amelyek arról szóltak, hogy az emberek fellázadnak, az igazság érdekében fegyvert fognak és harcolnak. Ezek mintegy egyvelegéből származott az a szerinte egyáltalán nem természetellenes helyzet, hogy 16–17 évesen Che Guevarában találta a példaképet. A forradalmár egyes viselt dolgairól – így a laktanyában parancsára véghezvitt kivégzések – csak utólag szerzett tudomást. Számára az egalitárius társadalomnak, az igazságra törekvésnek volt abban az időben a jelképe Che Guevara – érvelt.

Az elhárítás fókuszában

Romsics Ignác esetében, amint azt Magyarosi Sándor is felhozta, nem lehet elmenni „a rendszerellenes” vagy legalábbis annak vélt cselekedetei mellett, melyekről a könyvben is szól. Romsics Ignác szerint a katonaság idején történt esetről nem lehet azt állítani, hogy kimondottan rendszerellenes cselekedet lett volna, inkább fiatalok meggondolatlan tette. A katonaság alatt több társával levelet írtak a Szabad Európa Rádiónál dolgozó, ifjúsági és zeneműsort szerkesztő Cseke Lászlónak Münchenbe, melyben húsz dalt kértek, hogy játssza le nekik, leszerelés előtt álló kalocsai bakáknak. A kaszárnya postaládájában elhelyezett levelet az elhárítás már csak a címzett miatt is egyből lefoglalta, így kezdődött kapcsolata a titkos­szolgálatokkal. Ezt nem mondaná rendszerellenes tevékenységnek, és következménye sem lett.

Később Szegeden, ahol egyetemi diáktársaival Che Guevara tiszteletére adtak egy estét, melynek az irodalmi mellett politikai része is volt, és ezt ő írta, az elhárítás már rossz néven vette az ott elhangzottakat, amint azt is, hogy ő miket olvas és azokat terjeszti a társai között. Retorziókban ugyanakkor nem volt része, és csak jóval a rendszerváltást követően tudta meg, hogy jelentettek róla.

Kalandos tudományos kezdet

Az Egotörténelemben a tudományos karrierjének állomásai is helyet kaptak, a kalandos kezdettől a konszolidációig. Ahogy korosodott, a későbbi könyveinél ő döntötte el, hogy miről szeretne írni, és nem volt nehéz kiadót találni hozzá, ám az elején nem így indult a dolog. Már szegedi tanulmányai során beleütközött az első akadályba. „Azt szerettem volna megírni, hogyan kell világforradalmat csinálni, és hogyan kell megdönteni a kapitalizmust, a szocializmust és mindenféle diktatúrát. Valamint azt, hogy miként kell egy igazságos társadalmi rendet felépíteni. Szerencsére a szegedi tanáraim, köztük Nagy István nagyon barátságosan ráébresztett arra, nem biztos, hogy ezt 22 évesen kell megírni. Jobb lenne valami olyan témát választani, ami sokkal könnyebben megoldható, és ezzel majd később foglalkozzam. Tudta, hogy akkor már úgysem fogom megcsinálni, mert már tudni fogom, hogy nem lehet, képtelenség” – idézte fel Romsics Ignác. 

Említett tanára a figyelmét a Kalocsa környéki parasztfelkelésre irányította át, majd a következő témáját Ránki György Kossuth-díjas magyar történész adta: ez volt a bethleni konszolidáció korszaka. 

Hatások, visszhangok

Majd minden könyvéről elmondható, hogy nem csak szakmai, de közéleti visszhangja is volt. Első munkáira már felkapta a fejét közönsége, és a hatás sem maradt el, de nem feltétlenül az volt, amire számított. A Nagy István által ajánlott, az 1919-es parasztlázadást elemző munkáját diákköri dolgozatként akarta bemutatni Debrecenben, de úgy ítélték meg, hogy jobb, ha nem teszi. Utána a kecskeméti Forrás folyóiratnak ajánlotta fel, szerkesztői nagyon jó írásnak tartották, de ők is továbbirányították a történészt, „mert nem akartak parazsat a fejükre”. Mindez nem volt véletlen: ellenzéki hangvételű írás volt, amely azt dokumentálta, hogy a tanácsköztársaságnak nem igazán volt tömegbázisa, legalábbis Kalocsa környékén biztosan.

Végül elküldte Budapestre a Valóság folyóiratnak, mivel a Forrásnál a lapról azt mondták neki, hogy a szerkesztők közel állnak Aczél Györgyhöz (a Kádár-korszak egyik legfőbb kultúrpolitikusa, -ideológusa), ezért sokkal többet megengedhettek maguknak. Ők változtatás nélkül közölték 1977-ben, és ennek nyomán három állásajánlatot is kapott Budapesten.

A történész szerint ez volt a belépője, és ezáltal került a szakma zászlóshajójának gondolt Történettudományi Intézethez is, ahol a magyar történészek színe-java megfordult. Itt is sikerült egy kisebb botrányt kavarnia. A Gondolat Kiadónál Magyar história címmel indult ismeretterjesztő sorozat, ebbe a bethleni konszolidációról írt ismeretterjesztő könyvével került be. Gyorsan elkészült a könyvvel, ám a leírtak eltértek az akkor elfogadott történelmi kánontól.

Azt próbálta dokumentálni, hogy a trianoni békeszerződés igazságtalan volt, amint azt is, hogy a Horthy-rendszer nem volt fasiszta, és diktatúraként sem lehet rá hivatkozni, szerinte korlátozott parlamentáris rendszerről beszélhetünk, illetve hogy a két világháború közötti kultúrpolitika elég jó volt.

A reakciók nem várattak magukra, akiknek tetszett a tanácsköztársaságról szóló írása, azoknak nem tetszett új munkája, a témát javasoló Ránki György azt is kijelentette, hogy ezzel a személettel „Romsics elvtárs” nem lehet a Történettudományi Intézet tagja. Romsics Ignác szerint a véleménye ellenére Ránki a továbbiakban is támogatta. A könyv végül változtatásokkal jelent meg, de így is jó visszhangot váltott ki belföldön és külföldön egyaránt.

Külföldi tapasztalatok, levéltári kincsek

Az anyaországi felsőoktatásban eltöltött évei mellett viszonylag sokat volt Németországban, Franciaországban, Angliában, Finnországban, illetve a legtöbb időt az Amerikai Egyesült Államokban. Könyvében ezekről is beszámol, illetve az említett országok felsőoktatási rendszereinek különbségeit is ismerteti. Ezek a külföldi látogatásai a szakmai fejlődésére jó hatással voltak, hiszen azon túl, hogy országokat, kultúrákat ismert meg, az ottani levéltárakat is felkereste. A diplomáciai levéltárakban tett látogatásai során talált dokumentumokból azt is megtudta, hogy különböző országok követségei hogyan gondolkodtak Magyarországról a két világháború alatt. 

A külföldi levéltárakban megéltekből egy érdekes, 1981-ben történt esetet is felidézett. A párizsi külügyi levéltárban egy kínai kutatóval beszélgettek dohányzás közben, aki a következőket mondta neki: „Romsics úr, mi tudjuk, hogy maguk milyen helyzetben vannak, a szovjetek megszállták magukat, távolról mi figyeljük Magyarország helyzetét, de ne aggódjon, mi magukat rokonunknak tekintjük. És eljön az az idő, amikor mi fel fogjuk magukat szabadítani.” Ezek hallatán elmondása szerint nem sokat gondolkozott, azt válaszolta rá: Magyarországot már felszabadították a törökök, utána a Habsburgok, majd a németek, majd az oroszok, nem biztos, hogy szüksége van Magyarországnak kínai felszabadításra. „De azóta a kínai kolléga ígérete beigazolódott. Lehet, hogy nem fegyverrel vagy tankkal, de más módon felszabadítanak” – jegyezte meg a történész.