A minket elválasztó tetemes távolság, valamint eltérő származás és nyelv dacára nekünk, Romániában élő székely-magyaroknak közös vonásaink is vannak az afrikai földrész csücskében található hatalmas, több mint 1,2 millió négyzetkilométeren elterülő, 62 milliós Dél-afrikai Köztársaság lakosságának mintegy 4–5 százalékát kitevő búrokkal. Számbeli kisebbségként ugyanis mindkét népcsoport folyamatos küzdelmet folytat közösségi jogai elismeréséért és az ennek szavatolását biztosító autonómiáért, vagyis önazonossága megőrzéséért. Erre világítottak rá a Babeș–Bolyai Tudományegyetem sepsiszentgyörgyi kihelyezett tagozatán a Magyar–Dél-afrikai Baráti Társaság által szervezett nemzeti kisebbségi konferencián.
A rendezvény meghívottjait és közönségét házigazdaként köszöntő Székely Zsolt egyetemi docens a székely közigazgatás történetét vázolta fel. Ennek során rámutatott, hogy „az összmagyarság keretében nyelvjárásában, valamint néprajzi sajátosságaiban két jól körülhatárolható népcsoport különböztethető meg”: északnyugaton a palócok, illetve egykor a keleti és nyugati gyepűk védelmét is ellátó székelyek. A támadások megszűntét követő évszázadokban a palócok elveszítették sajátos jegyeiket, viszont a Kárpát-kanyarban egy tömbben élő székelyek máig megőrizték.
Megtudhattuk továbbá, hogy Erdély területén az első olyan államszervezet, amely magában hordozza a politikai és területi közigazgatás jellemzőit, a magyar királyság létrejöttével jelenik meg. Az országot vármegyék alkották, a székelyek azonban határvédő szerepükből fakadó kiváltságaiknak köszönhetően saját irányítású székekbe tömörültek. Ezeket 1876-ban számolták fel, a történelmi Székelyföldön öt vármegyét hozván létre.
Ernst Roets dedikálja könyvét
Erdélynek Romániához történő csatolását követően a mindenkori román hatalom a tömbmagyarság közigazgatási megosztottságára törekedett, a megyehatárokat úgy módosítva, hogy azokban a magyarság aránya csökkenjen. Az 1925-ös átszervezés során például mezőségi román területeket csatoltak a székelyföldi Maros megyéhez. Ennél is nagyobb csapást mért ránk az országot tíz tartományra osztó 1938-as közigazgatási törvény, amely Háromszéket a bukaresti székhelyű Bucsecs tartományba sorolta, Csík, Udvarhely és Maros-Torda megyét pedig szintén román többségű megyékkel vonta össze.
Ez a törekvés a II. világháború után Romániában bevezetett kommunista diktatúrában is folytatódott. Szovjet nyomásra, Marosvásárhely központtal átmenetileg létrehozták ugyan a Magyar Autonóm Tartományt, de amint lehetett (1960), Kézdi- és Sepsiszéket leszakították róla, Brassóhoz csatolták, miközben a maradékot román területekkel bővítették. Az így létrejött közigazgatási egységet Maros-Magyar Autonóm Tartomány névre keresztelték, majd az 1968-as megyésítéssel felszámolták. Ekkor alakították meg Hargita, Maros és Kovászna megyét, újabb magyar vidékeket csípve le és románokat csatolva a székely szállásterülethez.
Kulcsár-Terza József parlamenti képviselő, Időszerű-e a székely autonómia? című előadásában saját tapasztalataira is támaszkodva idézte fel az 1989-es fordulatot követő autonómiatörekvéseket és azok fogadtatását Romániában. Emlékeztetett, hogy elsőként a Sepsiszentgyörgyön 2003. október 26-án megalakult Székely Nemzeti Tanács (SZNT) hirdette meg Székelyföld területi autonómiáját, amelyet a jog és demokrácia eszközeivel akart és akar továbbra is kivívni, a jól bevált nemzetközi gyakorlatnak megfelelően. Az SZNT 2004-ben belső népszavazást is szervezett erről az igényről, amelyet több mint kétszázezer ember támogatott az aláírásával. A román hatalom azonban folyamatosan elutasítja az autonómiatörekvéseket, és még párbeszédet sem hajlandó folytatni róla. Eddig öt alkalommal seperték le a parlament asztaláról a törvénykezdeményezésként való előterjesztését. Ennek ellenére, fejtette ki Kulcsár-Terza József, nem szabad feladni, a küzdelmet folytatni kell, és a nemzetközi porondon is szövetségeseket kell keresni a támogatására. Úgy értékelte, nagyon fontos az ilyen és hasonló konferenciák megszervezése, mert alkalmat nyújtanak a gondjaink másokkal történő megismertetésére.
Székely Zsolt
A konferencia ötletgazdája, Jeney János térképész, a Magyarságkutató Intézet munkatársa Székelyföld etnikai képe a századelőn, térképeken címmel tartott előadást. Ezt hallgatva megdöbbenve vettük tudomásul, hogy az első világháborút lezáró békekonferencián csak egyet, a gróf Teleki Pál által készítettet engedték bemutatni abból a hatvan, Erdély etnikai összetételét és arányait feltüntető térképből, amelyet a Magyar Földrajzi Társaság és más szakmai szervezetek elkészítettek. Ennek egyetlen oka, hogy Párizsban nem mérlegelni és igazságot szolgáltatni, hanem egy előre eldöntött ítéletet kihirdetni gyűltek össze, ami a tények bemutatása esetén kínossá vált volna. Így viszont, a valóságot nagymértékben elferdítő román térképekre hagyatkozva, a világ előtt már némiképp meg lehetett indokolni Magyarország szégyenletes feldarabolását.
Szekeres Attila István nemzetközi címerakadémikus, az Erdélyi Címer- és Zászlótudományi Egyesület elnöke a székely rendi nemzet jelképeit, azok alakulását mutatta be a 15. századtól napjainkig, kiemelve, hogy a Szászsebesen 1659-ben tartott erdélyi országgyűlés törvénybe foglalta a rendek jelképeit, kimondva: „a székelységnek légyen egy fél hold és nap”. A mai székely zászlóról elmondta, a rendszerváltás után a romániai magyar közösség az őt megillető jogokért való harcban egyre gyakrabban lobogtatta azt, ünnepekkor, tiltakozásokkor, így az autonómiaharc szimbólumává vált.
A Daniël Maritz protestáns lelkész, egyetemi oktató kíséretében érkezett Ernst Roets író, filmrendező, emberi jogi harcos, aki a Dél-Afrikában élő búrok múltját és jelenlegi helyzetét ismertette. A 2022-ben jogi filozófiából doktori címet szerzett szakember főállásban az AfriForum stratégiai és nemzetközi kapcsolatokért felelős ügyvezetője. Az Afriforumot 2006-ban alapították a szabad, biztonságos és virágzó jövő szavatolása érdekében a magukat afrikanernek hívó, vagyis fehér búr közösség tagjai számára. Több mint háromszázezer tagjával a legnagyobb polgárjogi szervezet Afrikában és a déli féltekén.
Az 1994-es rendszerváltás óta Dél-Afrikában a fekete lakosság idegenként és ellenségként tekint a 18–19. században oda bevándorolt, zömében protestáns vallású hollandok, frízek, illetve kisebb mértékben francia hugenották, flamandok és németek leszármazottaira. Ennek egyik, de nem egyetlen következményeként a hatalom is nagy kiterjedésű farmjaik megkaparintására törekszik. Ugyanakkor a többségi lakosság egyes tagjai a véres leszámolásoktól sem riadnak vissza, 2016 és 2021 között például 364 úgynevezett „farmgyilkosságot” követtek el. Sokat elárul az országban uralkodó állapotokról, hogy a kínzásokkal kísért rémtettek elkövetése miatt letartóztatottak csupán 33 százalékát ítélték el.
Szekeres Attila István előadás közben. A szerző felvétele
Az előadó könyvet írt a hazájában uralkodó állapotokról, amely 2022-ben Lődd le a búrt címmel magyar nyelven is megjelent. Nyilván nem véletlenül, hanem mert – amint az előszóban a szerző felfedi – rájöttek, hogy a magyar nép sok szempontból olyan, mint az afrikaner. Szociálisan konzervatív, vallásos, családcentrikus, ragaszkodik a hagyományaihoz és a szülőföldjéhez. E felismerés gyümölcseként 2021-ben életre hívták a Magyar–Dél-afrikai Baráti Társaságot, mely a két nép egymással és a világgal való megismertetését hivatott elősegíteni.
A helyzetükről és annak megoldásáról Roets így fogalmazott: „Rájöttünk, hogy az egyetlen kiút ebből a káoszból az, ha feltűrjük az ingünk ujját és magunk teszünk valamit a gondok ellen.”
