Szokatlan rendezvényre szólt a meghívóm: Bartha Mihály egykori úzvölgyi harcos 100. születésnapjára. A Vitézi Rend háromszéki törzsének tagjaiként hívott meg Barabás Mózes és Korodi János.
Különösnek azért tituláltam az eseményt, mert ugyan a hazai hivatalosságok köszöntője már elhangzott, a rend határon túli képviselői sem felejtették el százéves társukat, s a két szotyori rendtárs saját maga hívta fehér asztal mellé azokat, akik nem akarják feledni sem az úzvölgyi eseményeket, sem az ottani temető tragédiáját.
Felharsant az ismert, eredeti úzvölgyi trombitahang, amely ünnepi felvonulásra serkenti az emlékező sereget. Köszöntőbeszédek sokasága hangzott el, az ünnepelt átvette a Vitézi Rend aranyemlékkeresztjét, virágcsokrok sorakoztak idősek és fiatal hagyományőrzők részéről, Balázs Antal faragómester pedig méretes emlékkopjába faragta ünnepi szavait. A tanulókorú Korodi Jánoska mindenkit meglepett Bobula Ida (1900–1981) az igazi határokról szóló, jobbára ismeretlen háromszakaszosával.
A köszöntőket hallgatva pillanatig én is az Úz völgyébe kaptam magam lélekben a már jóval idősebb, háborúviselt, árkosi születésű édesapám, Kisgyörgy Béniám későbbi kis történeteinek szárnyán. A fiatal, szintén árkosi születésű Barta Mihályékkal együtt indultak a Völgybe a sepsiszentgyörgyi barakktáborból. Az Úz völgyéből való visszavonuláskor Csíkszentmártonban váltak el: Bartha Mihálynak Sófalva felé kellett vennie útját, apámék leselkedő veszélyek közepette térhettek haza az osztrák határtól 1945-ben. Emlékeimben él az élő muzsika, az együtt éneklők dala. Lélekben nekem is részem volt az emlékezésben.
