A magyar katonazene közel ezeréves szakmai múltra tekinthet vissza, melyre joggal lehetünk büszkék. A katonazenekarok mindenhol ott voltak, ahol reményt és hitet tudtak önteni a harcoló katonákba és a civil lakosságba. Mai napig a magyar katonai élet szellemi és kulturális értékeit képviselik, hagyományait népszerűsítik, mely tevékenységet mára világszinten egyedivé varázsolták. Minden év április 30-án – Lehár Ferenc zeneszerző és katonakarmester születésének évfordulóján – a Magyar Honvédség zenészei országszerte megemlékeznek a nagy múltú zenei irányzat meghatározó egyéniségeiről. Mi, székelyek is tisztelettel emlékezünk őseinkre, akik zenei tudásukkal szolgálták a magyar hazát.
Hangászok az államalapítás éveiben
Nem túlzunk, amikor megállapítjuk, hogy ezeréves múltra tekint vissza a magyar katonazene, hiszen az erre vonatkozó legkorábbi történelmi források Ekkehárd 926-os krónikájából származnak, melyet a magyarok dél-németországi hadi cselekményeiről Heribaldus barát jegyzett le Szentgalleni kaland címmel. Miután részletesen bemutatja a magyarok szórakozását, ezt írja: „mikor azonban kémeik kürtszóval és kiáltásokkal ellenség közeledtére figyelmeztették őket, kirohantak és gyorsan csatarendbe állva elvonultak”. A korabeli krónikákban több helyen is olvashatunk a harci kürtjelek alkalmazásáról, a „hangászokról”, akik dob- és kürtjelek segítségével vettek részt a harcban. „Lehel vezér serege ázottan, csatakosan érkezett Augsburg vára alá, és egyetlen rohammal akarta bevenni Ulrik püspöktől Augsburg várát. Lehel, a kürtjébe fújt és ezer meg ezer torok felelt a kürtnek, majd hadrendbe álltak és kezdetét vette az ostrom” – olvashatjuk az 1358-as Bécsi Képes Krónikában, mely a jól ismert Lehel kürtje című mondánkkal egyezik.
Az államalapítás utáni századokból is találhatunk feljegyzést a királyi udvartartást szolgáló hadi trombitásokról, kürtösökről, dobosokról mint a királyok és főurak udvari ünnepségeinek állandó, meghatározó szereplőiről. Zsigmond királyt – akárcsak Mátyást 1485-ben a cseh királlyal való találkozójára – 16 sípos, trombitás, kürtös kíséri franciaországi látogatására. A zene itt a hatalom jelképeként jelenik meg, a zenészek díszes ruhája, arannyal bevont trombitájuk az udvartartás fényét emeli.
A XV. század végéről a kor ferences krónikása, Giovanni Tagliacozzo jegyez adatokat a királyi zenekarról, mely 1494 és 1495 körül Budán már főleg katonazenét játszott, elég nagy számban: 10–12 kürtös és 6 dobos szerepel az adatok között. A nándorfehérvári csaták és a győzelem alatt szintén több helyen jegyzik a zenekar szerepét.
Katonazenekarok a kulturális életben
A XVII. század végén nagy változáson ment át a hadsereg: az egyenruha, egységes fegyverzet, vezényszó és szabályzat bevezetésével, valamint a laktanyák építésével létrejött az állandó, szervezett haderő. Így szükségessé vált a tábori és szolgálati zenei jelek rendszere, amelynek nélkülözhetetlen eszközei voltak a különböző zenei hangszerek és annak megformálói: a katonazenészek. A XVIII. század elejétől a magyar városok kulturális életét alapvetően meghatározta az ott állomásozó ezredek hangászainak – trombitások, síposok, dobosok – zenei tevékenysége, hiszen a katonai elfoglaltságon kívül részt vettek a városi rendezvényeken, ünnepségeken, egyházi szertartásokon.
Az első magyar vonatkozású katonazenekari közreműködésről 1717-ből találhatunk adatot, miszerint „a pécsi Xavéri Szent Ferenc ünnepének miséjén a helyben állomásozó Liwingstein tábornok ezredének zenekara működött közre”. 1745-től a császári hadseregben már különböző haderőnemekként vannak rendszeresítve fúvós és ütőshangszerek, 1766-ban hivatalosan is engedélyezték a dob, síp, trombita összetételű (akkor még Harmóniának nevezett) együttesek közreműködését az ezredek katonai parádéján és napi tevékenységeiben. Ezek a zenekarok kis létszámú (10–12 fő) együttesek voltak, de ezeket tekinthetjük a mai katonazenekarok elődeinek. 1822-től az ezredzenekarok létszámát 44 főben állapítják meg, és ezeket a zenekarokat már az ezreddobos tambúrbottal irányította.
Híres karmesterek
Az első ismert magyar katonakarmester Starke Frigyes volt, ő írta az első magyar indulókat, többek közt a Splényi-gyalogezred indulóját is, egy másik neves katonakarmester pedig Scholl Miklós, akinek nevéhez a Rákóczi-induló ma ismeretes triós formájának megszerkesztése fűződik. A Magyar Honvédségben 1896-ban állították fel a katonazenekarokat, honvédelmi törvényben rendelkeztek a zenekarok pénzügyi, kiképzési hátteréről, így a zenekarok magas szakmai és zenei képességükkel a kulturális élet meghatározó szereplőjévé válhattak. Szerte az országban színházak, kávéházak, főterek népesültek be a katonazenekarok előadásaira. „Az ezredek zenekarok nélkül ridegek és kedélytelenek. Ez különösen észlelhető ama ezredeknél, melyek vidéki kisebb városokban vannak elhelyezve, hol a katonai élet van hivatva a helynek némi társadalmi pezsgést kölcsönözni” – olvashatjuk egy korabeli sajtócikkben.
Az I. világháborút követően a Magyar Királyi Honvédségben is kiemelt szerepük volt a katonazenekaroknak mint az állami és nemzeti propaganda eszközeinek. Minden ezrednek volt saját zenekara (ezekben összesen 14 karmester, 14 ezreddobos és 454 katonazenész szolgált), a zenekarok működését külön miniszteri rendeletben szabályozták. A korszak meghatározó katonakarmestere id. Fricsay Richárd alezredes, főzeneigazgató volt, aki a karmesterek képzettségi szintjének emelése érdekében előírta a legmagasabb karmesteri diploma megszerzésének szükségességét. Létrehozta azt a képzést is, amely folyamatosan biztosítani tudta a katonazenekarok személyi állományának utánpótlását. Az ország legismertebb szaktekintélyeként katonazenekarokat szervezett a folyamőrségnél és az államrendőrségnél is. Kihasználva a technika fejlődését, az ő vezénylete alatt a katonazenekarok több mint ezer rádiókoncerttel és sok hanglemezzel szórakoztatták Magyarország lakosságát és képviselték a honvédség kulturális életét.
A székely 11-es határőr-zenészek
A 11-es székely határőr zászlóalj zenekarának történetéről több kortárs történész is készített tanulmányokat, mint például Nagy József és Illésfalvi Péter is. Mint írják, 1942. április 20-án Adorján Imre, Angi István és dr. Pál Gábor Csík vármegyei képviselők levélben fordultak a IX. hadtest parancsnokához, amelyben kérték, hogy Csíkszeredában állandó honvédzenekar működjön, amelynek felszerelési költségét adományok útján kívánták összegyűjteni. A kolozsvári hadtestparancsnokság e kérést felterjesztette a honvédelmi miniszternek, ám az anyagiak hiányában a „Székely határőr törzszenekar” nem jött létre. Ebbe a székelyek nem nyugodtak bele, ekkor már létezett a Székely határőr zenekar, amely 1942 nyarán Kézdivásárhelyen és Csíkszeredában is adott hangversenyeket, amelyet végül hivatalosan is felvettek a Székely Határőrség mozgósítási hadrendjébe. A törzszenekar megszervezésében Koltai Zoltán százados (korábban a gyöngyösi leventezenekar vezetője) vállalt oroszlánrészt. Szalagjuk a Székely Határőr Emlékközpontban megtekinthető.
A második világháború véres ütközeteiben helytállt honvédzenészeinkről jómagam is gyűjtöttem néhány élettörténetet, melyeket többnyire az árkosi helytörténeti kutatásaim során találtam. Vitéz Gelei Ferenc, Duka János hegedűkészítő ezermester, Barabás Mózes és testvéröccse, István, Farkas Mihály kántortanító, aki Úzvölgyében az elsők közt halt hősi halált, és sokan mások zömében első világháborút megjárt veteránok voltak, akik önként, hazájuk és a zene iránti szeretetből jelentkeztek szolgáltra a honvédzenekarba.
„Ugyancsak súlyos mészárlás történt a Magyarós-patak jobb partjának alsó részén, ahol a 11-esek katonazenekarát váratlanul megtámadták, s a húsz zenészből csak négyen menekültek meg, befutva az erdőbe. Itt halt meg (…) árkosi Farkas Mihály honvéd, kántortanító. A Böbl Gyula ezredes által szerzett drága hangszerekből sikerült 10 darabot hátramenekíteni” – írja emlékirataiban dr. Szőts Dániel, aki maga is jelen volt az úzvölgyi harcoknál 1944 augusztusában.
Vidám pillanatok a katonazenészeknél pár nappal az Úz völgyi betörés előtt: a sepsiszentgyörgyi Ferencz Jenő főhadnagy egzecíroz egy zenészt, középen Barabás Mózes áll, a fa tövében pedig vitéz Gelei Ferenc ül. Fotó: a szerző saját gyűjteményéből
„Úz völgye. 1944. augusztus 27-én törtek be az oroszok. Hazajöttünk, de a csendőrök visszakísértek, és Csíkban szeptember 11-én elfogtak Hosszuaszón, onnan bévittek Tirgu Oknára, ott voltunk 5 nap, onnan mentünk Románba és onnan Arhangelszkbe. Hazajöttem 1945. szeptember 19-én. István meghalt 1945. március 14-én Arhangelszkbe. Ennyit köszönhetek a zenének. A szenvedésből sok jutott” – jegyzi az árkosi Barabás Mózes honvédzenész emlékirataiban.
A háború után a katonazenekarok teljesen átalakultak, a civil szerepléstől visszavonulva, a fennálló rezsim kiszolgálására rendezkedtek be. Évtizedekig nem lehetett igazi, minőségi nagyzenekari fúvóshangversenyeket hallani, ezért is kötik össze ma sokan a fúvószene fogalmát holmi „temetési rezesbandával”. Örvendetes viszont, hogy megyénkben majd minden település lehetőségeihez mérten fenntart egy fúvószenekart, ezáltal őrizhetjük a magyar katonazene értékeit is. Mind közül kiemelkedő szerepe van a rétyi Kováts András Koncert-fúvószenekarnak, amely épp az idén kapta meg tevékenysége elismeréseként az anyaországi Fúvós- és Mazsorettszövetségtől a Kiemelt Arany minősítést, és amely épp a múlt hétvégén szervezte meg a hagyományossá vált nemzetközi fúvóstalálkozót.
Amikor valamilyen esemény, ünnepség közelében egy katonainduló akkordjainak hangfoszlányait hozza felénk a szél, álljunk meg egy pillanatra és gondoljunk azokra, akik fejlesztették, megőrizték számunkra ezt a csodás találmányt, netán életüket is adták érte.
Nyáguly-Imre Mátyás
