Mózes László
Perzselő, nehezen elviselhető napok után valamelyest enyhülni látszik a kánikula. Ám ez egyelőre korántsem jelenti azt, hogy elillanna a hőség, továbbra is itt marad velünk, s tetszik vagy sem, el kell fogadnunk az ilyenkor érvényes játékszabályokat. Eközben az elhúzódó hőhullám megerősít egy régi, szinte közhelyes alaptételt: korunk, bármennyire is fejlett, műszakilag előrehaladott, a természet erejével lehetetlen szembefordulni. Legyen árvíz, földrengés, vulkánkitörés, orkán, hőség, tehát bármi, ami veszélyes és pusztító, ha ezekkel kell megütköznünk, bizony alulmaradunk.
A helyzet egyelőre nem drámai, ám elgondolkodtató. Nem csak azért, mert országszerte hőmérsékletrekordok dőltek meg az elmúlt napokban, hanem azért is, mert saját bőrünkön érzékelhetjük, mit jelent egy túlhevült, aszályos nyár. Mindez nem egy afrikai sivatagban történik, hanem itt, Kelet-Európában, a Kárpátok ölelésében, otthonunkban, amely térség azért biztonságosnak és élhetőnek, védettnek tekinthető. Itt nem volt 40 fok fölötti a hőmérséklet, mint az ország déli részében – 41,7 fokos rekkenőséggel szerdán Cernavoda városában dőlt meg az eddigi rekord, míg aznap éjjel Oravicabányán 39,3 fokot mutatott a hőmérő higanyszála, de a marosvásárhelyiek sem örvendezhettek túlságosan az éjszakai 39 foknak –, ám Székelyföldön is sokan érzékelhették: lassan elviselhetetlenné válik ez az állapot.
A háromszéki településeken, városokban és falvakban egyaránt megmutatkozik a vízhiány, polgármesterek, vízellátással foglalkozó szakemberek intik takarékosságra a lakosságot, hangsúlyozva: az ivóvíz nem öntözésre való. Villog a vészjelző, szomjan nem halunk ugyan, de érzékelhető, milyen lehet olyan körülmények között élni, ahol alig van ivóvíz, egyáltalán víz. Nem hiába emlegetik a tudósok a víz felértékelődését, miként az is megmutatkozott, mennyire sérülékeny, gyenge lábon áll az energiaellátás. A gyakori áramkiesések egy másik problémára figyelmeztetnek: az elektromosáram-hálózat túlterhelt, korszerűsítés után kiált. Ehhez viszont szükséges, hogy a szolgáltató minderre időt és pénzt fordítson, és innentől mindez egy olyan többismeretlenes egyenlethez hasonlítható, melyet ugyan meg kellene oldani, ám jóval több az ismeretlen, mint a megoldásra vállalkozó koponya.
A kánikula hatását kivétel nélkül mindenki érzékeli, s a megszámlálhatatlan orvosi javaslat ellenére több haláleset írható a hőség számlájára. Mindenik egy-egy drámát jelent, szinte elképzelhetetlen, hogy milyen szenvedést okoz a negyvenkét, negyvenhárom fokos testhőmérséklet, illetve az azt megelőző állapot, akár munkavégzés, akár más foglalatosság miatt következett be. Mint ahogy azt is nehéz elképzelni, milyen lehet a túlhevült kórházakban fekvő betegek közérzete, hangulata, s milyen emberfeletti munkával látják el őket az orvosok, az egészségügyi személyzet.
A kérdések pedig nyugtalanítóak: mi várható az elkövetkezőkben, nem csupán az elkövetkező napokban, esetleg hetekben, hanem az elkövetkező években? Hogyan lehet eme újabb gonddal, az egyre gyakoribbá váló vörös hőségriadókkal megbirkózni? Hiszen látható, érzékelhető, mennyi mulasztás történt eddig is, illetve az is, mennyire kiszolgáltatottak vagyunk az efféle veszélynek. Sebezhetőek vagyunk, egy pár órás, netán pár napos áramszünet is rádöbbent arra, hogy olyan szolgáltatásoktól függ köz- és komfortérzetünk, az életünk, amelyek ingatagok. E válságszerű pillanatokban érdemes újragondolnunk mindent: mi az, ami az életünkben fontos, s mi az, ami felejthető...
Öntözőkocsi Sepsiszentgyörgy központjában. Fotó: Albert Levente
