Szégyen, nem szégyen, székelykeresztúri diákként soha nem jártam Petőfi sírjánál. A keresztúrinál. Ugyanis neki itt is van sírja, a kisváros köztemetőjében. S van máshol is, mondják, szerte a nagyvilágban. Mint ahogy egyébként szülőhelye is.
Én először valamikor a múlt század hetvenes éveiben hallottam bővebben erről a legendás sírról, volt tanárom, a neves lélektanász, Gálfalvy Sándor beszélt a nagy költő keresztúri legendájáról a nagyajtai unitárius templomban oly lenyűgözően, hogy onnan sokan indultunk el aztán csodát látni a timafalvi temetőbe. Hogy miként történt az a temetés, érdemes most is felidézni a tanár úr színes, lenyűgöző történetét.
A vesztes csata után két huszár szekérrel menekül Héjjasfalva irányába, s adott pillanatban egyikük sebesült tisztet vesz észre az árok szélén. Megdöbbenve ismerik fel benne a költőt. Szekerükre veszik, s vágtatnak Keresztúr felé. Sajnos, menekülés közben elhunyt a tiszt, azaz Petőfi, s ők megrettenve bekopognak az első keresztúri portára. A házigazda a kert hátsó sarkába vezeti őket, itt ássák meg sírját a neves elhunytnak. Nyilván mindezt a legnagyobb titoktartás mellett, hisz veszély fenyegette azt, aki a forradalom hőseit rejtegette, védelmezte. Különösképp Petőfit! Így hát a keresztúri atyafi egyedül maradt a nagy titokkal, hogy aztán évtizedek múltán mindezt elárulja két fiának, nem tudván, hogy már nem tiltott dolog a forradalomról és hőseiről beszélni. A két fiú tehát, nyilván mások segédletével, a település timafalvi temetőjében ásott újabb sírt az általuk még mindig Petőfinek hitt halott számára. A tanár úr azzal zárta emlékezetes történetét, hogy amikor 1902-ben újra eltemették a kert sarkából előkerült csontokat, mindenki szent meggyőződéssel hitte, hogy az tényleg Petőfi holtteste. Ma már közismert, Keresztúron is, hogy az nem lehetett a költő, de minden keresztúri ma is úgy érzi, hogy a nagy költő ott pihen az ő sírkertjükben.
Petőfi mellszobra a róla elnevezett iskola előtt. Márkos András alkotása
Ám a legenda ezzel nem ér véget. Pár héttel ezelőtt Zagyi Ferenc barátom, volt keresztúri osztálytársam, a keresztúri kultúrmindenes újabb paksamétával lepett meg, s abban egy szép színes emlékező lappal az egyik valamikori Petőfi-ünnepségről, Sándor Zsigmond Ibolya tollából. A fentebb leírtakkal szemben ebben az áll, hogy azon az éjszakán két huszár és egy sebesült honvédtiszt Lázár Márton vendéglős istállójában keresett menedéket. Hadd írjam ide szó szerint:
„A vendéglős vak szolgája hallani vélte, amint a huszárok Petőfinek szólították a tisztet, aki reggelre meghalt, a két huszár pedig továbbállt. Lázár Márton titokban a kertjébe temette el a Petőfinek vélt halottat. A titkot Lázár Márton haláláig síri csend fedte, aztán 1902-ben egy szegedi újságban közzétett cikk fényt derített rá. A hír Keresztúrra is eljutott, és Bálint Dániel, a városért folyton buzgólkodó temetkezési vállalkozó és segítőtársai felásták a Lázár-kerti sírt. Odagyűlt a város színe-java, s valóban ott volt a csontváz, mire a sírásók sírva fakadtak, és elénekelték a Himnuszt. Aztán odahívták az öreg Sipos Sándort, aki félszázaddal azelőtt Petőfi Sándort a térparancsnokságra kísérte, s ő is megerősítette, hogy a csontváz csakis a költőé lehet. Szentül hitték. Bálint Dániel első osztályú temetést rendezett Petőfi vélt hamvainak. Nyolc tanítóképezdei diák vitte vállán a nemzeti színű szalaggal átkötött koporsót, majd ünnepélyes, lassú gyászzenével eresztették a timafalvi temetőben ásott nyughelyre. A tisztnek járó sortüzet is leadták, miközben örök álomra helyezték Petőfijüket. Szóltak a harangok.”
A Gyárfás-kúriában töltötte utolsó estéjét (éjszakáját Szakál János vendéglőjében)
Egyébként a második elhantolás is a ház gazdájához kötődik, aki nem sokkal az első elföldelés után a kert díszesebb részén ásott új gödröt, fenyőfa koporsóba helyezte a holttestet, az új sírba helyezte, leányai pedig virággal borították.
Ebben a paksamétában azonban egyéb is volt: versezetbe szerkesztve a keresztúri Petőfi-legendák, amelyben a szerző bőven, az eddig ismerteket jól kibővítve adja elő a költő utolsó, keresztúri napját, a nap végén pedig visszaérkezését utolsó állomáshelyére. Hajnalban kemény elszántsággal indult a csatába, s halni tért vissza Keresztúrra. Jó szándékkal elbeszélő költeménynek mondható az alkotás, persze, nem irodalmi értéke teszi becsessé, hanem néhány mozzanatnak a rímbe szedése, amelyek emlékezetessé tették Petőfi itt-tartózkodását. Az írás azért is érdekes és némileg hiteles, mert szerzője vallomása szerint igyekezett lejegyezni ezeket a történeteket. Nagyapja egyébként 1849. július 30-án Petőfit elkísérte a térparancsnokságra a keresztúri főúton, ő pedig, 1902 júliusában a harmadik, végleges temetéskor egyike volt annak a 8 tizennyolc éves tanítóképezdei diáknak, akik a koporsót vállukra emelték a temetőben.
Petőfi körtefája
A költemény szerzője egy nyugdíjas tanító volt, Farkas Gábor, akinek elismerés jár a keresztúri, Petőfivel kapcsolatos mesés történetek, legendáknak is nevezhető, folklorizálódott feljegyzések, szóbeli közlések lejegyzéséért, versbe foglalásáért.
Péter Sándor
