Jánó Mihály életútját számos kitüntetés és díj ékesíti. Székelyföldön, de külföldön is jól ismerik és megbecsülik munkásságát. Évtizedek óta kutatja és tárja fel Háromszék, Székelyföld és Erdély egyházművészeti értékeit. A helyi templomokat nála jobban talán senki nem ismeri, küldetésének tartja az itt rejlő örökség megőrzését. A középkori egyházi festészetről, valamint a gelencei és kilyéni Szent László-ábrázolásokról beszéltünk vele.
– Idén kapta meg a Háromszék kultúrájáért életműdíjat. Életének tekintélyes részét szenteli Erdély és Székelyföld művészetének kutatására és bemutatására. Hogyan alakult ki ez az érdeklődés, mi sodorta Önt ebbe az irányba?
– Hosszú ideig dolgoztam a Kézdivásárhelyi Múzeumban, ami igazán egyedülálló a maga nemében. Ilyen céhtörténeti múzeum nem létezik Erdélyben, illetve így elkülönítve Magyarországon sincs. Itt akadtak olyan látogatók, akik arra voltak kíváncsiak, hogy mit nézhetnének meg még a vidéken. Gyermekkoromban a szüleimnek köszönhetően a különféle műemlékek látogatása szinte mindennapos volt a családban, így felmerült bennem, hogy a gelencei templomot kellene megmutatni. Először eléggé meggondolatlanul az első látogatókat el is vittem oda, tulajdonképpen anélkül, hogy megtanultam volna, mit lehet látni ott. Aztán ennek hatására nekiálltam tanulmányozni. Én ugyan történelem szakot végeztem – művészettörténetből csak jóval később doktoráltam az ELTE-n –, de hát a Gelencén is látható Szent László történet elsősorban mégiscsak történelem és másodsorban művészettörténet. Az ezekben a templomokban található szépség alól nem tudja az ember kivonni magát. Ha egy ilyen templomba bemegy a történész, amellett, hogy ámuldozik, szinte kötelessége tudni a dolgokat.
Jánó Mihály küldetése az erdélyi képzművészeti örökség népszerűsítése. Fotó: Szekeres Attila
– A Szent László-freskók kutatása mára már összefonódott az Ön nevével. Ennek a legendának az egyedülisége abban rejlik, hogy az ábrázolása egy székely sajátosság?
– Az egyre gyakoribb templomlátogatások során arra vetemedtem, hogy megírtam egy tanulmányt, ami arról szólt, hogy a történelmi Magyarország peremvidékén maradtak meg ezek a Szent László-legenda falképek. Ezen a peremvidéken pedig ugye a székelyek laktak, így természetesnek tűnt, hogy ez a székelyek hagyománya. De ez mélységes tévedés. Erre akkor jöttem rá, amikor publikálás előtt úgy gondoltam, a tanulmányt meg kell mutatni valaki hozzáértőnek. Levárdy Ferenc neves művészettörténésznek elküldtem, és ő nagyon kedvesen figyelmeztetett, hogy kedves Mihály, ez nem így van. Valóban a történelmi Magyarország peremvidékén maradtak meg ezek az emlékek, de ez azzal magyarázható, hogy a törökök az ország közepét feldúlták és elpusztítottak mindent, amit lehetett. Így a középkori templomok csak az érintetlenül maradt területeken, azaz itt, a peremvidékeken maradtak fenn. Arról nem is beszélve, hogy a reformáció ideje alatt sem pusztították el ezeket, hanem nagyon gyakran csak lemeszelték a templomot, ezzel gyakorlatilag megőrizve az alatta rejlő freskókat.
A szív felajánlásának jelenete a kilyéni templomban. Fotó Szekeres Attila
– Említette, hogy írt tanulmányokat, illetve korábban különböző tévés dokumentumfilmekben is szerepelt mint tudományos tanácsadó. Mit gondol, a fiatalok felé hogyan lehet, egyáltalán lehet-e és mennyire fontos továbbítani ezt a megmaradt, öröklődött tudást? Mi lesz ezekkel a templomokkal az Ön szaktudása nélkül?
– Amikor kiránduló fiatalok érkeznek ide, rajtuk azért azt látom, hogy kedvelik a témát. Ennél többet alig lehet mondani. De Kilyénben például már nincsen unitárius közösség, tehát árva a templom, az egyházközség kihalt belőle, beköltöztek ide, a városba. Szóval én tartom a lelket ebben az épületben, mert most már tudják elég széles körben, hogy ha engem sikerül elkapni egy előadásra, akkor én boldogan, missziószerűen megyek, és nyomom a szöveget. Az a probléma, hogy hiába van Kolozsváron magyar nyelven művészettörténész-képzés, a fiatalok nagyon ritkán érdeklődnek a középkori művészet iránt. A középkor nehéz: latinul kellene tudni, levéltári kutatást végezni, régi írástudományt ismerni. De szerencsére van rá pozitív példa, publikálnak, még idegen nyelven is, tehát tudnak nyelveket, és igyekeznek külföldi kiadványban elhelyezni a tanulmányaikat. Az pedig nagyon fontos, hogy Európában jelen lehessen a magyar középkori művészet, mert ha az ember megnéz egy művészettörténeti albumot vagy egy kronológiát, akkor azt látja a nyugati kiadványokban, hogy a Lajtán túl holt vidék van. Budáról se tudnak, nemhogy Székelyföldről.
– Az unitárius templommal Kilyénben már talán csak Ön foglalkozik, személyes misszió. Mi teszi olyan különlegessé ezt a templomot?
– Kilyénben a Szent László-legenda lényege a szívfelajánlás mozzanata, amikor a kun harcos a szívét felajánlja a keresztény királynak és a lánynak. Ebből kifolyólag lehet azt mondani, hogy ami itt látható, az egy megtéréstörténet, ami a pogány kun jó útra térését ábrázolja. Minden korábbi jelenet éppen úgy ismétlődik a freskón, mint máshol, ez viszont egyedülálló mozzanat. Ez azért is különleges, mert egy olyan vidéken festették meg ezt a megtérést, ahol az úzok, besenyők letelepedtek. Elképzelhető, hogy nem sokkal azelőtt váltak kereszténnyé, hogy ez az ábrázolás megszületett. Tehát gyakorlatilag ez egy propagandaszerű alkotás, ami a középkori egyházi művészetre nagyon is jellemző.
A gelencei templom belseje. Fotó: Bartos Lóránt
– Miként alakulhatott, hogy ennyire erőteljesen eljutott idáig is az olaszok tudása? Az olaszok érkeztek ide vagy erdélyi művészek hozták haza a tudást?
– A középkori olasz művészet az Alpoktól északra is kiemelkedő hatással volt. Ebben nagy szerepet játszik a Padovai Egyetem, amely Európában a legrégebbi. Itt a mai napig régi anyakönyvek őrzik a hallgatók neveit, és ott elég gyakran felbukkannak erdélyi származású emberek. Feltételezhetően általuk került haza a tudás. Illetve van arra is példa, hogy maguk a papok is művészkedtek, talán a leghíresebb közülük, Giotto is egyházi ember volt. Tehát a szolgálat mellett világszínvonalon tudtak festeni. Elképzelhető, hogy nálunk is ez történt, mivel nagyon kevés név maradt meg. Székelyderzsről ismerjük Ungi Pál nevét, bár vitatható, hogy ő a megrendelője a freskóknak, vagy ő maga készítette. Nekem az a véleményem, hogy mind a kettő volt, meg is rendelte, és ő maga is festette meg.
– Művészeti szempontból inkább olasz freskókat érdemes néznünk, vagy székelyföldieket?
– Az az igazság, hogy szerintem ezek a freskók bárhol Európában megállnák a helyüket, így fontosnak tartom, hogy elmeséljem az itt szereplő művek történetét, jelentőségét.
– Mi lehet az oka, hogy nem maradtak fenn a művészek nevei, nem írták alá műveiket?
– A művészi ambíciók nem olyanok voltak, mint ma. Tulajdonképpen ők mesteremberek voltak. És amikor egy mesterember megfestett egy képsort, ő eleget tett a megrendelőnek. Valamint oly mértékben szolgaként érezte magát és élt, hogy nem látta szükségét annak, hogy a neve szerepeljen a templom falán. Mint ahogy a környezete sem volt kíváncsi arra, hogy őt hogy hívják. Emellett a vallás is olyan mértékben dominált az ő tudatukban, hogy mindent az Isten szolgálatába ajánlottak. Isten szolgálatában viszont az nem jelentős dolog, hogy engem hogy hívnak.
Szent László freskók a gelencei templomban. Fotó: Bartos Lóránt
– Ha már ilyen nagy és különleges örökség van itthon, az emberek mennyire érzik ezt magukénak? Mennyire tudnak a kis templomokban megbúvó kincsekről?
– Itt nagy lemaradás van, mert gyakorlatilag a székelyföldi középkori művészettel egy kézen meg lehet számolni, hogy hány ember foglalkozott. Általában a publikálás is olyan, hogy van egy-egy tudományos folyóirat, és akkor abba elküldöm a kéziratomat, de azt még a kollégák sem olvassák el, nemhogy a közember. Ezért gondoltam, hogy Gelencén csinálok egy kis kalauzt a templom történetéről. Ezt kézbe lehet fogni, olvasni; úgy írtam meg, hogy az is értse, aki semmit nem tud a középkori művészetekről. Kis keretezett szövegeket is raktam bele, ahol megmagyaráztam például a gótikus stílust vagy több szakkifejezést, hogy érthetőbb legyen. És egész nagy sikere van, Gelencén 2000 példányban nyomtatták ki, rá egy évre újra nyomdába került. Most lefordítottuk románra, mert nagyon sok a román látogató, hál’ istennek, s tanulják, lássák, hogy nem most szálltunk le a nyeregből. Most már odafigyelünk, hogy az őszinte érdeklődő román embernek mit tudunk nyújtani, ez nagyon fontos.
Fülöp Kata
(A szerző az MCC Médiaiskolájának hallgatója. A cikk az MCC hallgatóinak terepgyakorlata idején készült, mely során a Háromszék szerkesztőségét is felkeresték.)
