Az ötkarikás játékok elsősorban a sportról szólnak, így értelemszerűen ennek kellene az első helyen lennie, függetlenül attól, hogy ki milyen nemzetiségű vagy kinek milyen a bőrszíne. Több mint száz évvel ezelőtt Pierre de Coubertin báró, a modernkori olimpia atyja is kiemelte, nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos. Ma már az elképesztő teljesítmény, ha egy sportoló kvótát szerez, nem véletlenül tekintik ők is karrierjük csúcsának az olimpiai részvételt. Ha belegondolunk, a föld nyolcmilliárd lakója közül mindössze 10 500 vehetett részt a párizsi olimpián, hogy 32 sportág 329 versenyszámában küzdjön meg az érmekért.

Ezek a versenyzők éveken, évtizedeken keresztül mindennap, még ünnepek idején is azért edzenek, hogy képviselhessék az országukat a legrangosabb sporteseményeken. Ráadásul az irdatlan munka rengeteg lemondással is jár, kevés időt tölthetnek szeretteikkel és a barátaikkal, alig van szabadidejük, többször hullámvölgybe kerülnek, ám mindezek ellenére sem adják fel, kitartanak a legnehezebb pillanatokban is. Ha kicsit is empatikus valaki, beláthatja: az élsportolók sem robotok, nekik is lehet rossz napjuk, ilyenkor pedig a versenyzésért hozott áldozatuk feleslegesnek tűnhet.

Bár legtöbbször erejükön felül teljesítenek, mégis ki vannak téve a közösségi médiából rájuk zúduló negativitásnak, nem ritkán gyűlöletcunaminak. Egyre több az olyan edző, akinek plusz feladatot jelent, hogy ezek a hangok ne jussanak el az általuk edzett versenyzőkig, hiszen manapság a mentális felkészülés legnagyobb része erről szól, és nem kis kihívást jelent az életükben. Néhányan bele is roppannak, és nem tudják folytatni a hivatásukat. Épp ezért egyre több sportoló veszi a bátorságot és nyilvánosan üzen a gyűlölködő fotelhuszároknak, akik magabiztosan kritizálják azt, amiről semmit nem tudnak. Legtöbbször éppen azok az emberek a „leghangosabbak”, akik életükben nem futottak öt kilométert vagy úsztak 800 métert, az pedig, hogy valaki utánpótláscsapatokban vagy a „mennyei megyeiben” kergette a labdát néhány évig, senkit nem jogosít fel arra, hogy kegyetlen kritikát fogalmazzon meg az olimpikonokkal szemben.

A párizsi olimpián Kerekes Gréta gátfutó nemcsak arról beszélt, hogy mennyire élvezte azt a futást, amellyel sikerült elérnie kitűzött célját, hanem üzent azoknak is, akik fanyalognak a magyar sportolók teljesítménye miatt. A 31 éves atléta elmondta, az utóbbi időszakban több tényező hátráltatta, az esésektől és sérülésektől egészen odáig, hogy nemrég elvesztette a nagyapját. Kiemelte, nem könnyű az olimpián való szereplés, épp ezért szomorú amiatt, hogy sok szurkoló negatívan kommentál és éli meg egy versenyző teljesítményét. Ezzel kapcsolatban Rasovszky Kristóf – aki nyílt vízi úszásban lett olimpiai bajnok – hangsúlyozta, elégedett lett volna bármilyen éremmel, szerinte rossz magyar felfogás, hogy csak az aranyat, csak a bajnoki címet értékeljük.

Ha egyebet nem, legalább azt érdemes megtanulni a sportolóktól, hogy örülni kell egymás sikerének, ahogy tették azt a magyar és német női kajak párosok, miután megtudták, hogy holtversenyben bronzérmet nyertek, vagy ahogy Rasovszky Kristóf és Betlehem Dávid a célba érés után egymás nyakába borulva ünnepeltek a Szajnában. Hadd élvezzék, amit elértek, hadd legyen idejük arra, hogy megéljék sikereiket! Nem minden az aranyéremről szól, hiba lenne megfeledkezni a kölcsönös tiszteletről, a bajtársiasságról, az alázatról, az eksztázisról, a libabőrről és az örömkönnyekről. Viszlát, Párizs! Felkészül, Los Angeles! Reméljük, a következő négy évben a szurkolás kultúrája és a közgondolkodás is szintet lép.

A magyar sportolók bevonulnak a párizsi olimpia záróünnepségén a Stade de France-ban. Fotó: MTI / Czeglédi Zsolt