Eljött ismét az év azon napja, amikor búcsút kell inteni a nyárnak, az önfeledt szabadságnak, pihenésnek, lazításnak, és némi melankóliával, kissé szomorúan, de visszatérni a szabályok, elvárások, tanulás világába. Ám mielőtt még túlzottan elszomorodna bárki is, tegyük hozzá, egyben a találkozások, egymásra találás, a közösségi együttlét némileg szigorú, de mégis örömteli, sok-sok meglepetést, csintalanságot, kalandot is rejtő világa ez.

Az iskolába belépve felnőttként, szülőként és nagyszülőként is akaratlanul magával ragad gyermekeink öröme, a viszontlátás boldogsága, az izgalom és türelmetlenség, hogy a nyári élményeket, tapasztalatokat közkinccsé tegyék. Némi melankóliával gondolhatunk ilyenkor diákéveinkre, melyek akkor és ott, lehet, hogy nehéznek, esetenként már-már elviselhetetlennek tűntek, amint gyakran érezhettük feleslegesnek, értelmetlennek azt a rengeteg tudást, amelyet tanítóink, tanáraink igyekeztek átadni, belénk plántálni, de mostanra kétségtelenné vált: életünk legönfeledtebb, legszebb időszakai egyike volt, összes nehézségével és bonyodalmával.

Az iskolaudvaron, a verőfényes napsütésben állva, a fiatal arcokat elnézve csak erősödik a nosztalgia, egymás után törnek felszínre az iskolai évek meghatározó élményei, melyek bár rövid időre, de kiszakítanak a hétköznapok mókuskerekéből, a gondok, problémák dzsungeléből. A kegyelmi pillanat ugyanakkor sajnos hamar elillan, és a felnőttként már közhelyessé silányult, kevés és ritkán felbukkanó újdonságot kínáló tanévnyitó beszédeket hallgatva ugyanakkor egy kellemetlen gondolatsor is előkerül: megérjük-e valaha, hogy ne azzal a félelemmel, aggódással kelljen nekivágni az újabb évnek, hogy most éppen milyen korszakalkotónak szánt intézkedésekkel, elképzelésekkel, változásokkal állnak elő az oktatási rendszert megreformálandó. Eljutunk-e valaha oda, hogy gyermekeink ne legyenek folyamatosan kísérleti generációk tagjai, tehetetlen alanyai az egymást követő kormányok, miniszterek Kánaánt, tejjel-mézzel folyó csodavilágot ígérő agyszüleményeinek, melyekről igen hamar kiderül, vagy délibábok, vagy csak rontanak az amúgy sem túl fényes helyzeten.

Az elmúlt három évtized tanulságai sajnos azt mutatják, hogy egyelőre csak a remény marad, hogy eljön az idő, amikor a diák, pedagógus úgy érkezhet szeptemberben az alma mater falai közé, hogy biztosra tudhatja: egy olyan közegbe lép, ahol a tudásszerzés, tanulás, a közösségi lét egyaránt élmény, mely biztonságot ad, és ahová minden tekintetben öröm visszatérni. Talán nem túlzás azt állítani, több évtized után megérdemelnénk, hogy az ősszel megszólaló iskolacsengő ne a bizonytalanság, a zűrzavar, a kéretlen és kellemetlen meglepetések kezdetét hirdesse, az őszinte gyerekmosolyok boldogsága pedig ne csak múló csoda legyen.

Fotó: Albert Levente