„Mi lassan elmegyünk a minden földiek útján… De Ti, akik a völgyet betöltő szép harangok hangját meghallgatjátok, és szót fogadtok, mert a nagy harangra az van írva: »Jöjjetek mindnyájan, hívogatlak!«, és betértek ebbe a szent házba, gondoljatok reánk! Mert valakik tusakodtak, imádkoztak, harcoltak és küzdöttek, hogy legyen szép az Isten háza. És meghallgatott bennünket az Úr!” – írta néhai Sallak János református lelkipásztor a Jánó Mihállyal és Kun Lászlóval közösen jegyzett, 1994-ben Sepsiszentgyörgyön megjelent Tancs művelődéstörténete című könyvecske előszavában. Idézi lánya, Mihály Judit is a Jánó Mihály szerkesztésében idén a baróti Tortoma Kiadónál megjelent „Jöjjetek mindnyájan, hívogatlak!” – Tancsi breviárium című könyv előszavában. A kötet a mezőségi településnek, templomának és lakóinak állít emléket több, Tancshoz kötődő szerző tollából. Közülük a negyvenkét éven át a településen szolgált Sallak János lelkész művészettörténész unokája, Horváth Zsuzsa „Jöjjetek mindnyájan, hívogatlak!” – Fejezetek a tancsi református templom történetéből című tanulmányából közlünk részleteket, a lábjegyzetek elhagyásával. A könyv kapható a baróti Tortoma, a sepsiszentgyörgyi LibriM könyvesboltban, valamint a marosvásárhelyi, szászrégeni és gyergyószentmiklósi Kobak üzletekben.
Tancs a hagyományok szerint egykori szász település, legkorábban Tats néven fordul elő oklevélben, 1439-ben, majd Thanch, Thanchháza, Thancz formában, 1639-ben már Tants/Tancs a neve, magyar írásmódja ezt követően állandósul. A Tanch név szász eredetű személynév, részben emiatt merül fel több helyen is a településsel és a templommal kapcsolatosan, hogy szászok építhették. Utóbbira bizonyíték, tárgyi emlék nincs, a rendelkezésre álló írásos adatok vagy a falkutatások sem igazolták. A patrónusok munkássága, valamint a templom összképe, megjelenése és részletei inkább magyar építőkre utalnak, szépen illeszkedik a korabeli magyar templomok sorába, ám a szász eredetet sem zárhatjuk ki.
Az eredeti templom korával kapcsolatosan megoszlanak a vélemények, a leginkább megalapozottnak a 15. századi datálás tűnik, tehát a késő gótikus kor alkotása lehet. Utóbbit árnyalja Balogh Jolán megállapítása, miszerint a szentségfülke reneszánsz hatásokat mutat, így az a 16. század első felében készülhetett. A Rómer Flóris Terv keretein belül készült falkutatások sem adnak pontosabb választ az eredeti templom korára, de a falkutatások során előkerült egykori boltozások nyomai a szentély északkeleti sarkában ugyancsak a gótikus jelleget erősítik. Utóbbit támasztja alá a szentély formája és támpillérei, a szentély faragott kőablakainak záródása, a faragott kő déli ajtaja, illetve az egykori és mára már elbontott sekrestye csúcsíves bejárata.
Előbbieket összevetve, okkal feltételezhetjük, hogy a templom szentélyrésze a 15. században épült, további kiegészítésekkel a 16. század első negyedében vagy a 15–16. századok fordulóján, hiszen a reneszánsz stílusjegyek könnyen keveredhettek a korábbi gótikussal. Ennél pontosabb adatunk a templom korai időszakából nem áll rendelkezésre.
A szentségtartó fülke megléte is igazolja, hogy a templom még az erdélyi reformáció előtt épült, katolikus híveket szolgált, majd – Léstyán Ferenc megállapítása szerint – a reformáció idején lutheránus templommá vált a település lakóival – a szerző szerint szászokkal – együtt. Pontos adataink ebből a korból nincsenek, így a lutheránus használatról sem. Tisztább képet a reformáció korától kapunk, ezt követően szépen követhető a templom története.
A református templommá válás egyik fő mozgatórugója a lutheránusok számának megfogyatkozása, illetve Földvári Ferenc követ közbenjárása Bethlen Gábornál, 1613-ban református lelkipásztort hozat Tancsra. Így tér át a falu lakossága református hitre, és indul meg a templom és falu környezetének fejlődése.
A reformáció évei
Az adatok alapján egyértelmű, hogy az 1613. év körüli, református hitre való áttérés idején Tancson már áll egy sokszögzáródású, boltozott szentéllyel rendelkező templom, a szentély falában reneszánsz hatásokat mutató, félköríves, gyöngysorral díszített szentségtartóval, északon pedig a szentélyhez csatolt sekrestye épületével. Ehhez kapcsolódott feltehetően a téglány alakú főhajó. A szerény, de a híveket megfelelően kiszolgáló templom a patrónusainak köszönhetően valósulhatott meg. Utóbbiak közül a Bikali (vagy Tamásfalvi) és a Földvári család ismert.
Tancs történetének vizsgálatakor nem lehet figyelmen kívül hagyni a környék birtoktörténetét, így a 15–16. század óta itt jelen levő befolyásos birtokos családokat sem. A jelentősebbeket vizsgálva, kiemelkedik a Földvári család, amely 1755-ben grófi rangot ért el Földvári Ferenc által, és az iratokban sem marad el a „tantsi” előnév: „grof tantsi Földvári Ferentz úr”. Ők tehát valóban sokban hozzájárultak a település felemeléséhez; több adománylevél is tanúskodik arról, miszerint ifj. Földvári Ferenc támogatja a templom felújítási munkálatait. A grófi ág hamarosan, két generációt követően kihal fiú ágon, a tancsi birtokokat gróf Teleki Mihály szerzi meg Földvári Druzsinával kötött házassága révén, így a Földváriak után a Teleki család lesz a templom fő mecénása.
A könyv borítója
A reformáció korában, a 16. század második feléből nem mutatnak a források nagyobb eseményeket a falu és a templom életéből, a mindennapok nyugodtan csörgedeznek. Ami a templom épületét illeti, feltehetően kisebb átalakítások történtek a református liturgiának megfelelően, így a sekrestye épületét is ekkor bonthatták el – Horváth Zsuzsa észrevétele: ekkor falazhatták be a sekrestye ajtaját is. A fából emelt harangláb, amely közel háromszáz évig hordozta a templom harangjait, a 17. században épülhetett.
A nyugalmasabb éveket az 1658–1661-es török–tatár betörések zavarták meg, amikor Erdély északi részén számos falu és templom lett a pusztítás áldozata. (…) Adatunk és megbízható forrásunk nincs rá, de okkal feltételezhetjük, hogy a templom és főleg a főhajó tetőszerkezete is megsérülhetett, ugyanis kétszer is szerepel az 1663-as dátum a főhajó faszerkezetében, egy másodlagosan felhasznált gerendán a hajó nyugati végében, valamint a déli hajófal nyugati konzolján.
Nem sokkal ezt követően készül a templom legnagyobb értéke, a festett famennyezet is, a felirat szerint 1676-ban: „Köblös Andrásnak idejiben Kis Mihály és Orbán Mártonnak – egyházfiságokban épittetet – Anno Domini 1676: D: 18 = Iun.”
A festett mennyezet
A legrégebbről fennmaradt egyházi festett famennyezetünk a gogánváraljai a 16. század elejéről (1503–1520), de Balassa M. Iván szerint nem kizárt, hogy már 1499-ben is volt festett mennyezet Magyarsároson egy mára már lebontott templomban. Szintén a korai mennyezetek közé tartozik az ádámosi unitárius templom festett famennyezete 1526-ból. Az utolsó, amelyet hagyományosan ezen a kategórián belül vizsgálunk, a 18. század végére tehető, tehát a mennyezetfestészet zavartalanul fejlődött a 16–18. században.
Boros Judit három kategóriába sorolja a fenti három évszázad mennyezetfestészeti termését, ez a besorolás a tancsi mennyezet vizsgálatakor és értelmezésekor is különösen érdekes számunkra. Az első csoportba teszi a korai mennyezetfestményeket, melyek nem térnek el és sokban nem különböznek a grand art alkotásoktól, tehát egy lapon említhetők a késő gótikus és reneszánsz falképekkel. Ebben az időben készültek azok a mennyezetek, amelyeknek a motívumkincse szépen illeszkedik a reneszánsz falképek közé: stilizált, karéjos levelek, rozetták díszítik őket. Ide sorolja a gogánváraljai (1503–1520) mennyezetet is. A második fázist a sok pusztítással járó török–tatár betörések elé teszi, nagyjából a 17. század első felére, az 1661. évvel bezárólag. A korszak jellemzője egy populáris regiszter felé való elmozdulás és a korábbi reneszánsz motívumkincstől való erőteljesebb eltávolodás, inkább tulipánokat, szegfűt, változatos virágmotívumokat látunk. Ehhez hasonló jelenik meg Gyulakután, Magyarfülpösön és Gelencén. (…)
Mennyezetkazetták
A mennyezetfestészeti korszakok közül számunkra a Boros Judit szerinti harmadik korszak a leginkább érdekes, 1665-től. A török–tatár betörések utáni időszakot fellendülés jellemezi. A kivitelezők leginkább asztalosmesterek, akikről sok esetben alig tudunk valamit, a motívumkincs pedig szinte teljesen eltávolodik a reneszánsz motívumvilágtól, és ami a leginkább szembetűnő: megjelennek az alakos ábrázolások is. Ebben a korszakban egyértelmű egyszerűsödését látjuk a formáknak, gyakoriak a képzeletbeli lények, férfi- vagy női testű szirének, emberfejű hárpiák. Ezek ószövetségi jelenetekkel keverednek, visszatérő a bűnbeesés jelenete, de gyakran találkozhatunk Jónásnak vagy Noé bárkájának az ábrázolásával is.
A tancsi mennyezet az egyik legkorábbi alkotás ebből a korszakból, 1676-ból. Alkotójának hagyományosan Parajdi Ilyés Jánost tartjuk, annak ellenére, hogy a mennyezeten sehol nincs jelölve a mester neve. (…)
Parajdi Ilyés János számára új lehetett az alakok ábrázolása. Látszik, hogy a növényi ornamentikában sokkal otthonosabban mozog, arra több példát és előképet is láthatott, többet gyakorolhatta. Az alakos ábrázolások viszont csak ebben az időben terjedtek el a protestáns templomokban, hasonló előképe kevesebb volt, ha pedig volt is mintakönyve, nagyon sok alakot magának kellett megvalósítania. Hasonló jegyeket látunk Pataki Asztalos János 1736-ban festett krasznai mennyezetén is. Tehát Ilyés János eljárása semmiképp sem volt egyedi a korban.
Az alakos ábrázolások megjelenésén nem tudunk egykönnyen túllépni, hisz tudjuk, hogy a protestáns templomokat elsősorban gazdag növényi ornamentika jellemezte, betudható ez részben Geleji Katona István (1589–1649) református püspök munkásságának is, aki puritán elveket vallott, és több nagyobb értékű falképet is fehérre meszeltetett a református elveknek megfelelően. Geleji 1649-es halála, valamint az 1661-es török–tatár pusztítás azonban új rendet hoz a mindennapokba, és az emberek mindennapi törekvései is átrendeződnek. A változó prioritások teret engednek másfajta ábrázolásoknak is, a 17–19. századból közel hatvan olyan református és unitárius templomról tudunk, ahol alakos ábrázolásokat látunk.
A céhszabályok szigorúan meghatározták azt is, hogy a festőasztalosok csak növényi ornamentikát használhattak. Ahhoz, hogy valaki alakos ábrázolásokat készíthessen, képírónak kellett lennie. Tudunk viszont arról is, hogy ezt a szabályt gyakran megkerülték. Parajdi valószínűleg nem volt sem festőasztalos, sem képíró, hanem egy vidéki mester, aki ismerte a vidéki templomok képírómunkáját. Feltűnő ugyanakkor, hogy az alakos táblákat tartalmazó mennyezetek inkább a Mezőségen, a Szilágyságban és Biharban fordulnak elő, vagyis nagyobb gyakorisággal ott, ahol sok a románok és magyarok által együttesen lakott, vegyes település.
A tancsi templom esetében a 65 fennmaradt kazetta közül 19 kazettán látunk alakos ábrázolást. Az alakos ábrázolások témáját, azok megvalósítását nézve joggal feltételezhető, hogy Parajdi Illyés János görögkeleti templomok festésénél is dolgozott, ott tanulhatott meg bizonyos alakos ábrázolásokat, az ikonfestészet motívumait aztán átültette a magyar templomok mennyezetére is. A táblák növényi ornamentikája, fonatdíszes keretelése, az arcok és ruházatok mind a korabeli ikonfestészet hatásáról árulkodnak. A táblák egyikén Bacchust láthatjuk, a világi reneszánszban gyakori motívumot, azonosításában a BAKUS felirat segít minket. Bacchus egy szőlőindát tart a kezében, B. Nagy Margit meglátása szerint utóbbi nagyon hasonló a Kolozs megyei Mikola kolostorában található ikonokon megjelenő indákhoz.
Szintén az ikonfestészethez vezet minket az angyal alakja, amely az ortodox templomok ikonjain gyakran megjelenő Mihály arkangyal alakjára emlékeztet. Mihály arkangyal az angyalok seregének vezére a gonosz ellen és Isten mellett vívott harcban, így gyakran ábrázolják páncélban. Mikolán is van egy Mihály arkangyal ábrázolás, amelyen látszik a mellkasát védő páncél, hasonló ehhez a tancsi mennyezeten megjelenő angyalábrázolás, ám leegyszerűsített volta miatt óvatlanság lenne egyértelmű párhuzamot vonni, de mégsem zárható ki, hogy Parajdi látott ikonokat. Tancson még két további angyalábrázolást látunk a mennyezet nyugati harmadában. (…)
Érdekes a hollón (sason) lovagló Nagy Sándor alakja is, aki istenné válva szállt a mennybe. Utóbbi egy antik eredetű motívum, amely igen kedvelt az orosz–román plasztikában. Jelen lehetett a görögkeleti mesterek mintakönyveiben, így Parajdi Illyés János is eltanulhatta. B. Nagy Margit meglátása szerint Nagy Sándor alakja a váradi vár stukkóin is megjelenik, de elterjedt volt a reneszánsz alkotásokban, metszeteken, és mint népszerű alak a világi művészetben, ugyancsak elterjedt a szakrális művészetben.
A táblákon két esetben is látunk szirénábrázolást, ezek közül egyik esetben a Sirenes felirat segít minket az azonosításban. A kétfarkú szakállas, bajszos szirén a sátánt vagy a hét főbűn egyikét szimbolizálja. (…) A másik ábrázoláson egy koronás szirénalak jelenik meg, hozzá Parajdi a Jelenések Könyve vonatkozó motívumát is felírta: Babiloni parázna. Hasonló szirénábrázolásokat látunk még református templomokban, ahol a szirén koronát, gyöngysort, királyi ékszereket visel: a csábítás eszközeit.
Ezek az ábrázolások tehát a bűnre, a gonoszra és az ellene való védekezésre utalnak. A gonosz vagy ördög ábrázolásához kapcsolódik Szacsvay Éva szerint „az „ördög és a török” kazettája, amelyen az ördög egy török képében bújik meg. Parajdi az Ésaiás könyve 58. fejezetére utal: „Kiálts teljes torokkal, ne kíméld; mint trombita emeld fel hangodat, és hirdesd népemnek bűneiket és Jákób házának vétkeit.” Jákob történetére, ezáltal a hamisságra, álságosságra utal. Szacsvay meglátása szerint a sok pusztítást megért protestáns egyházakban ekkor tovább élnek a törökökre emlékeztető ábrázolások és az ördög vagy gonosz párhuzama. (…)
Az alakos ábrázolások közé tartozik a Noé bárkája tábla is, ahol sűrű mintázatot látunk, a kazetta teljes felületét kitölti a rajz. (…) Ha kissé kelet felé fordítjuk a tekintetünket, akkor könnyen felismerhető Ádám és Éva alakja: az egyik kazettán a bűnbeesést látjuk, középen az almafával és a rajta tekeredő kígyóval. A bűnbeesés szintén gyakran festett és a korban is jól ismert, a hívek számára egyértelmű jelenet. A jelenet közelében ismerős lehet Jónás, akit a cethal éppen elnyel. A cethalnak ezen az ábrázoláson két uszonya van, emlékeztet minket a korábban tárgyalt szirén alakjára. A bűnbeesés és a Jónás-jelenet is visszaköszön a szilágylompérti templom mennyezetén.
A kazettákon az alakos ábrázolásokat gazdagítják az állatábrázolások, különös tekintettel a madarakra. A fekete kétfejű sas a fejek felett koronával, lábaiban karddal gyakori jelenet a protestáns templomokban. Első ránézésre heraldikai emlékek jutnak eszünkbe róla, de a gyakori ábrázolás nem címer, ha címerek szolgálhattak is előképként a képíróknak. Ugyanígy, a református címerállatnak használt pelikánt is megtaláljuk a tancsi kazettákon, amint éppen fiókáit eteti. (…) Érdemes megemlíteni a templom keleti végében levő táblát, amelyen egy macska alakja vehető ki halványan. Nem egyértelmű a néző számára, ugyanis a macska alakja erősen kopott, inkább emberarcú, de segít az azonosításban a Macska felirat. A macska fejétől gazdag növényi, virágos ornamentika indul, ábrázolása nem jellemző a protestáns szimbólumok között, ez Parajdi saját ötlete, választása lehetett.
A mennyezeten megjelenő szimbólumok között kétszer is látjuk a napot, valamint a napot és a holdat egymás mellett. Krisztus fényhez és naphoz való hasonlítása jellemző a keresztyén gondolatvilágra, Bod Péter szerint Krisztus a feltámadásával hozza el a híveknek a világosságot, ezzel elűzve a bűn sötétségét. A Biblia szerint a napot és a holdat Isten egy napon teremtette, így gyakran ábrázolják a két égitestet együtt, ahogy Tancson is megjelenik.
Az alakos ábrázolásokon felül a legtöbb esetben növényi ornamentikát látunk a tancsi kazettákon. Parajdi itt több elrendezést váltogat, gyakran alkalmaz az európai reneszánszban, majd az erdélyi reneszánszban is népszerű rozetta- és koszorúmotívumokat, illetve sarokleveleket. A központi rozettára alapozó kompozíciók mellett kedveli a virágcsokorszerű kompozíciókat, a csokrot vázába helyezi, a virágokat a kazetta teljes felületén arányosan osztja el. A növényi ornamentika tekintetében látunk tulipánt, szegfűt, amelyek visszatérő elemek festett bútorokon, szőtteseken is.
Parajdi mennyezetén tehát helyet kapnak mind az emberi, mind pedig az állatalakok, gyakran szimbolikus jelentéssel felruházva vagy bibliai jelenetekre utalva, kiegészülve a protestáns hagyományoknak megfelelő növényi ornamensekkel. A mennyezet Parajdi naivitása ellenére is egységes képet mutat, helyenként elgondolkoztat, és jogosan követel helyet magának az erdélyi protestáns művészetben.
Patrónusok és mecénások
A templom történetének következő éveiről keveset tudunk, az viszont szépen kirajzolódik, hogy számos patrónus segítette az egyházközség életét. A templomot jól karbantartották, bizonyítja ezt egy 1732. évi esperesi látogatás beszámolója is, miszerint „Istené a dicsőség, mind a templom, mind a torony, cinterem és prédikátor s mester házai és azok körül való kertek szép karban s jó állapotban találtattak, mellyekért dicséretet érdemel az ecclesia curatorával edgyütt.” A patrónusok támogatásukat tárgyi adományokkal, építkezések támogatásával fejezték ki. II. gróf Földvári Ferenc például 1742-ben 150 forintot adományoz javítási célokra, később pedig – 1760-ban – a harangot is újraönteti, gondoskodik a harangláb kiigazításáról, és egyben vezeti az egyházi pénzszámadást is. A templom ekkoriban eltért a napjainkban ismert formától, nem rendelkezett még harangtoronnyal, csak a haranglábbal, amelyben két harang kapott helyet, egy nagy és egy kisebb, mint az egy 1749. decemberi esperesi vizitációból kiderül: „Vagyon a tantsi ecclesianak a faluderékban edgy magassocska hellyen edgy tisztességes kőtemploma, és ennek napnyugot felől való szegeletinél edgy jó magosságú fatorony, melyben vagynak két harangok, edgyik tisztességes jó nagy, a másik ollyatén, mellyet hármaztatva vonnak.”
A faragott szószék a Földvári-címerrel
Ebben az időszakban készül a templom kőből faragott szószéke is. (…) Murándin B. Katalin véleménye szerint Sipos Dávid lehet a szószék alkotója, igazolja ezt a feltételezést több rokon emlék, Erdőcsinádról, Erdőszentgyörgyről, Magyargyerőmonostorról, valamint Sipos Dávid munkásságának ismertsége a környéken – valóban, sosem látta el mesterjeggyel a faragványait, és később, 1762-ben hunyt el. (…) A kehely alakú kő szószék a falusi egyházakban már a gótika idején megjelent, a 18. századra pedig a Tancson is megjelenő szószékforma már klasszikusnak nevezhető. A nyolcszögletű kehely formájú szószék kosarát öt domborműves mező díszíti. A mezők közül négyben növényi ornamentikát látunk, a plasztika inkább laposabb és kevésbé térbeli, mint a korábbi szószékeken. A növényi ornamentika S alakban stilizált virágokat és leveleket mutat. A középső mezőben felirat örökíti meg, miszerint a szószéket Földvári Ferenc rendelte meg 1758-ban, a felirat felett a Földváriak címerét látjuk. A szószék koronája 1769-ben készült el, szintén gróf Földvári Ferenc megrendelésére, erről a hangvető felirata is tanúskodik. (…)
A 19. századot már nagyobb befektetések jellemzik, jelentős az orgona megrendelése, amelyet Brassóból szereztek be, és 1825–1827 között Andreas Eitel készítette. A templom berendezése ebben az időszakban bővül az elöljárók padsoraival is, amelyek az egykori szentélyben, a szószéktől keletre kaptak helyet. A padok a mellvédjükön szereplő felirat szerint 1834-ben készültek id. Bartha András által. Ebben az időszakban épül a templomhajó északi oldalán is a „legények karja”, melynek költségét Faragó község birtokosai támogatták.
Horváth Zsuzsa
